A Szigetvilág varázslója [A Wizard of Earthsea - hu]

HATODIK FEJEZET

Az üldözött

Alighogy Pendor a tenger pereme alá süllyedt, Kóbor szívébe ismét visszatért az árnytól való félelem, ahogy kelet felé nézett. Nyomasztó érzés volt a sárkányok jelentette kézzelfogható veszedelem után ezzel a megfoghatatlan, vigasztalan irtózattal szembesülni. Elállította a varázsszelet, s a rendes széllel vitorlázott tovább, nem kívánta már a sebességet. Nem volt határozott terve, hogy eztán mihez kezdjen. Futnia kell, mondta a sárkány, de merre? Gondolta, Kútfőre, ott legalább oltalmat talál, s esetleg tanácsot a bölcsektől. Először azonban még egyszer el kellett mennie Kishalomra, beszámolni a történtekről a szigetgazdáknak. Amikor híre ment, hogy visszatért, öt nappal elindulása után, a városszövetség népének jó a fele a szigetgazdákkal együtt özönlött csónakon vagy futva, hogy Kóbor köré gyűlve bámulja s hallgassa őt. Kóbor elmesélte a történteket, valaki azonban megszólalt.

— De ki látta e mesébe illő tettet, hogy kiirtotta s elriasztotta a sárkányokat? Hátha…

— Hallgass! — förmedt rá az emberre a fő szigetgazda, mert tudta, akárcsak a többség, hogy bár nemegyszer körmönfont módon fogalmazza meg egy varázsló az igazságot, sőt van, hogy be sem vallja, de ha egyszer kimondja, az úgy is van. Hiszen ez a mestersége. A nép igen csodálkozott, aztán mikor megértette, hogy a rettegés ideje elmúlt, kezdett végre örvendezni. Szorosan körülvette ifjú varázslóját, s kérlelte, mesélné el újra, hogy s mint történt. Majd még többen jöttek a környező szigetekről, azoknak megint el kellett hogy beszélje az eseményeket. Leszállt az alkony, mire abbahagyhatta Kóbor. A nép már betéve tudta, nálánál is jobban. A falusi dalnokok egy régi dallamba foglalva már énekelték is Karvaly tetteit. Örömtüzek gyúltak nemcsak Kishalom szigetein, hanem a déli és keleti városszövetségekben is. Halászok kurjongatták a hírt csónaktól csónakig, szigetről szigetre. Megtört a Gonosz hatalma, soha többé nem jönnek sárkányok Pendorról Kishalomra!

Az az éjszaka, az az egyetlen éjszaka örömteli volt Kóbor számára. Nem férhetett hozzá semmilyen árny a hálaadó tüzek ragyogásán át, melyek ott lobogtak minden hegy tetején, minden sziget partján, sem a körötte karikázó, dicsőségét zengő, kacagó táncosok gyűrűjén át, kik fáklyáikat lengették, s a sűrűn hulló, tündöklő szikrákat felkapta a hűvös őszi szél.

Másnap Tarpáni jött elébe, és így szólt hozzá:

— Nem tudtam, hogy ily nagy a hatalmad, uram. — Félelem csendült a hangjából, merthogy barátként merte kezelni Kóbort, de volt benne szemrehányás is. Hiába pusztított el sárkányokat, ha egy kisgyermek életét nem tudta megmenteni. Újult erővel tört föl Kóbor lelkében a szorongás s a türelmetlenség, amely Pendorra űzte, s amely most Kishalomról is továbbkergette. A következő nap, noha szívesen marasztalták, hogy töltse ott élete hátralevő részét dicsőségben s megbecsülésben, Kóbor mégis elhagyta a hegyen álló házát, semmi mást nem víve magával, csak könyveit, botját meg pomatját a vállán.

Egy kis csónakon távozott két fiatal kishalmi halász társaságában, akik abban a megtiszteltetésben akartak részesülni, hogy az evezősei lehettek. Ahogy haladtak előre a Kilencven-sziget bárkákkal zsúfolt keleti csatornáin, el a víz fölé hajló ablakok és erkélyek alatt Nesh rakpartjai, Dromgun esőáztatta legelői s Géap bűzös olajraktárai mellett, tettének híre mindig megelőzte Kóbort. Az emberek a Karvaly tetteinek dallamát fütyülték, ahogy elsiklottak előttük, s versengtek azért, hogy kinél töltse az éjszakát, s elmesélje sárkánykalandját. Amikor megérkezett végre Szerd szigetére, a hajóskapitány, akit Kóbor megkért, hogy vigye át Kútfőre, meghajolt, úgy válaszolt.

— Nagy öröm énnekem, varázsló uram, s megtiszteltetés a hajómnak!