A Szigetvilág varázslója [A Wizard of Earthsea - hu]

Másnap reggel lement Kishalom nagy kikötőjébe a halászok közé, s a fő szigetgazdát ott találva ezt mondta neki:

— El kell hagynom ezt a helyet. Veszélyben vagyok, s tirátok nézve is veszélyt jelentek. Mennem kell. Kérlek hát, add meg az engedélyt, hadd menjek el Pendorra a sárkányokkal leszámolni, hogy elvégezhessem a feladatot, amivel nektek tartozom, s akkor szabadon távozhatok. Vagy ha kudarcot vallok, kudarcot vallanék akkor is, ha ők jönnének ide, s ezt jobb most megtudni, mint később.

A szigetgazda egészen elképedve bámult rája.

— Karvaly úr — nyögte —, kilenc sárkány vár odaki!

— Nyolc még fióksárkány, azt mondják.

— De a vén…

— Mondtam, el kell mennem innét. Engedj, kérlek, hadd szabadítsalak meg mielőbb a sárkányátoktól titeket.

— Ahogy akarod, uram — felelte búsan a szigetgazda. Mind, akik e beszélgetést hallgatták, esztelen merészségnek, könnyelműségnek tartották ifjú varázslójuk szándékát, s bánatos képpel figyelték távolodó alakját, nem remélve, hogy valaha is hallanak felőle. Egyesek arra célozgattak, talán vissza akar hajózni Eszknél a Legbenső-tengerre, cserbenhagyva őket; mások, közöttük Tarpáni is, úgy vélték, varázslójuk megháborodott, s a vesztébe rohan.

Négy emberöltőn át minden hajó messze elkerülte Pendor szigetének partjait. Mágus sohasem járt arra, hogy megverekedjék a sárkánnyal, mivel a sziget járatlan tengeri út mentén feküdt, s lakóit — kalózokat, rabszolga-kereskedőket és háborús uszítókat — Óceán-föld délnyugati fertályának minden népe gyűlölte. Ez okból kifolyólag senki sem próbálta Pendor nagyurát megbosszulni, miután nyugatról a sárkány váratlanul lecsapott, s őt alattvalóival együtt, amint a várban épp lakomáztak, a torkából kilövellő lángokkal elborította, a város sikoltozó népét pedig a tengerbe hajtotta. Pendor — bosszulatlanul — a sárkányé lett, az elpusztultak csontjaival, a várakkal és kincsekkel egyetemben, amiket a pálni és eszki partok rég halott hercegeitől rabolt el.

Mindezt jól tudta Kóbor, sőt amióta Kishalomra érkezett, emlékezetében megőrizte s fontolgatta mindazt, amit a sárkányokról valaha is megtudott. Kis csónakját nyugat felé kormányozva — nem evezővel s nem is a Tarpánitól tanult tengerészismeretekkel, hanem varázsló módjára, varázsszéllel dagasztva a vitorlát, a csónak orrát és gerincét pedig ráolvasással tartva helyes irányban — Kóbor figyelt, mikor pillantja meg az elnéptelenedett szigetet a tenger karimáján. Sebesen akart haladni, ezért használta a varázsszelet, mivelhogy sokkal inkább rettegett attól, ami mögötte, mint ami előtte volt. Ám a nap előrehaladtával türelmetlensége a félelemből egyfajta szilaj lelkesültségbe fordult. Ezt a veszélyt legalább a saját akaratából kereste; s minél közelebb került hozzá, annál biztosabb volt benne, hogy legalább arra az időre, arra az egy órára — lehet, a halála előtt — szabad lesz. Az árny nem meri majd követni őt egy sárkány torkába. Alatta fehér tarajos hullámok vágtáztak a szürke tengeren, felette szürke fellegek sodródtak a vad északi szélben. Kóbor nyugatnak tartott a sebes varázsszél segítségével, s nemsokára feltűntek a szemhatáron Pendor sziklái, a város néptelen utcái és a kiégett, omladozó várfalak is.

A kikötő, egy sekély, félhold alakú öböl bejáratánál Kóbor abbahagyta a szélgerjesztést, s kis csónakja ringatózva megállapodott a hullámokon. Akkor megszólította a sárkányt:

— Pendor bitorlója, gyere elő, védd a birodalmad! Hangját szinte elnyelte a hamu borította partokat ostromló törőhullámok harsogása; a sárkányok hallása azonban kiváló. Egyikük, mint valami hatalmas, vékony szárnyú, tarajos hátú fekete denevér, tüstént felszállt a város egyik berogyott tetejű épületéről, körözve rárepült az északi szélre, és Kóbor felé közeledett. E népe számára mitikus lény láttára megdobbant Kóbor szíve, felkacagott, és így kiáltott:

— Eredj, mondd meg a vén sárkánynak, te szárnyas pondró, hogy bújjon elő!

Ez ugyanis az egyik fiatal sárkány volt, amely egy évekkel ezelőtt itt járt nyugati-perem vidéki anyasárkány tojásából kelt ki; az anyasárkányok, mint mondják, jókora bőrhéjú tojásokat raknak, s ez is otthagyott egy fészekalja tojást a vár egyik napos, szétdúlt szobájában, majd elrepülvén, Pendor vén sárkányára bízta fiait, melyek mint kártékony gyíkok tekeregtek elő a tojásokból.