A Szigetvilág varázslója [A Wizard of Earthsea - hu]

Hangosan kántálta el a versikét, s a kecskék megindultak feléje. Rohanvást jöttek egyszerre mind, némán. Sárga fényű, komor tekintetüket Hókára szegezték.

Ő csak nevetett, és újra elharsogta a rigmust, mellyel a kecskéket úgy megbabonázta. Azok még közelebb jöttek, s tülekedve szorongtak körüle. Hóka egyszerre megrémült vaskos, hegyes szarvuktól, különös szemüktől s különös némaságuktól. Megpróbálta lerázni őket, s futásnak eredt, de a kecskék egy csomóban rohantak vele. Ekként robogtak be aztán a faluba az összezsúfolódott kecskék, mintha kötéllel tekerték volna őket szorosan körbe, a nyáj közepén a síró-rívó fiúval. A falusiak kifutottak a házakból, szidták a kecskéket, s kacagták a fiút. Előjött a fiú nénje is, de ő nem nevetett. Szólt valamit a kecskéknek, mire azok mekegve, legelészve bóklászni kezdtek, felszabadulva az igézet alól.

— Jöjj velem! — szólt az asszony Hókának.

Elvitte a kunyhójába, hol magában éldegélt. Gyermekeket általában nem eresztett be oda, így azok messze elkerülték a helyet. Az alacsony, sötét és ablaktalan viskóból gyógyfüvek illata áradt: menta, vadfokhagyma és kakukkfű, cickafark, örvénygyökér és pipitér, csillaghúr, szarkaláb, baradicskóró és babér, melyek a mestergerendára akasztva száradtak. A füvesasszony keresztbe vetett lábbal ült a tűz mellett, majd borzas fekete haja mögül a fiúra sandítva megkérdezte, mit mondott a kecskéknek, és vajon tudja-e, miféle vers volt az. Amikor látta, hogy Hókának fogalma sincs róla, és a kecskék mégis megigézve követték őt, rájött, hogy született adottság benne az erő.

Hogy testvérhúga fia, az asszonyt közömbösen hagyta, de mostantól más szemmel nézett rá. Megdicsérte, s felajánlotta, hogy megtanítja inkább kedvére való mondókákra, amire például a csiga kitekint a házából, vagy arra, ami lecsalogatja a sólymot az égből.

— Igen, azt a szót tanítsd meg nekem! mondta Hóka, túl a kecskék okozta riadalmon s az okosságának szóló dicsérettől öntelten.

A füvesasszony így szólt:

— Ha megtanítlak is reá, azt a szót sohasem árulhatod el a többi gyereknek.

— Megígérem.

Az asszony elmosolyodott ezen a buzgó együgyűségen.

— Jól van hát. De azért varázslattal pecsételem meg az ígéretedet. Mindaddig néma leszel, míg én föl nem oldom a varázst, s akkor sem — amikor szólnod lehet már — tudod majd kiejteni a szádon, amit tőlem tanultál, ha más esetleg meghallaná. Őriznünk kell mesterségünk titkait.

— Jól van — válaszolt a fiú. Dehogy akarta ő társait beavatni a titokba, hiszen olyasmit vágyott tudni s végbevinni, ami azoknak talány volt s marad.

Hóka csendben ült, mialatt boszorkány nénje feltűzte loboncos haját, megkötötte az övét a derekán, majd maga alá húzott lábbal ismét letelepedett a tűz mellé, s néhány marék levelet szórt a lángokba. Füst gomolygott fel a kunyhóban, betöltve a sötétséget, s az asszony énekelni kezdett. Hangja időnként magasba csapott, majd mélyre váltott, mintha valaki másnak a hangja volna. A dallam csak szállt egyre, miközben a fiú azt sem tudta már, ébren van-e vagy álmodik, a boszorkány sohasem csaholó, vén fekete kutyája pedig füsttől vörös szemmel ott kuporgott mellette. Aztán beszélni kezdett az asszony, Hókának ismeretlen nyelven, s kényszerítette, hogy utánamondjon bizonyos igéket és szavakat, míg létre nem jött a varázs, mellyel Hókát akarta fogva tartani.

— Beszélj — szólott a boszorkány, hogy kipróbálja, hatott-e a bűbáj?

Beszélni azt nem tudott, de Hóka elnevette magát.

A néne kissé megrémült a fiú keménysége láttán, hiszen a tőle telhető legerősebb varázst bocsátotta reá: az volt ugyanis a terve, hogy nemcsak hangját s hallgatását vonja befolyása alá, hanem egyúttal maga mellé köti boszorkányinasnak. A fiú meg — noha igézet alatt állt — csak kacagott. A boszorkány nem szólt semmit. Tiszta vizet locsolt a tűzre, míg el nem oszlott a füst. aztán inni adott a fiúnak. Amikor kitisztult a levegő, s Hóka visszanyerte a hangját, nénje elárulta neki a sólyom nevét, a hívó szót, amire hozzárepül a madár.