Pirx pilóta kalandjai

Körülbelül egyforma magasak voltak, civilruhás berepülő pilótákra emlékeztettek; daliás termet, egyforma homokszínű öltöny, fehér inggel és színes csokornyakkendővel. Kettő szőke volt, egy lángvörös, a többi barna — de mind világos szemű. Ennyit sikerült megállapítania, mielőtt az, aki feléje indult, kezet nyújtott, derekasan megrázta a kezét, és üdvözölte

— McGuirr vagyok, hogy van?! Volt szerencsém egyszer az ön hajóján utazni, mikor a Pollux parancsnoka volt! De ön biztosan nem emlékszik rám…

— Nem — felelte Pirx. McGuirr a férfiakhoz fordult, akik mozdulatlanul álltak a képeslapokkal teleszórt, kerek asztal körül.

— Fiúk, ez a parancsnokotok, Pirx sorhajókapitány úr. Ez pedig a legénysége, kapitány úr: John Calder első pilóta, Harry Brown másodpilóta, Andy Thomson magfizikus-mérnök, John Burton, rádiós és elektronikus, végül Thomas Burns, aki neurológus, kibernetikus és orvos egy személyben.

Pirx sorra kezet fogott velük, majd mindannyian leültek, az asztalhoz húzva a testek súlya alatt meghajló fémkarosszékeket. A pár pillanatnyi csöndet McGuirr harsány baritonja törte meg.

— Először is meg szeretném köszönni a Cybertronics, az Inteltron és a Nortronics igazgatósága nevében, hogy az UNESCO megbízásának elvállalásával bizalmat tanúsított fáradozásaink iránt. Hogy minden félreértés lehetőségét kizárjuk, máris tudatom önnel, hogy a jelenlevők közül némelyek apától és anyától születtek, mások viszont nem. Mindegyikük tisztában van saját származásával, de nem ismeri a többiekét. Arra kérném önt, hogy kilétükről ne kérdezze őket. Minden egyéb tekintetben azt tehet, amit csak akar. Biztosíthatom, hogy jól teljesítik majd a parancsait. Számíthat buzgalmukra és őszinteségükre, szolgálatban éppúgy, mint szolgálaton kívül. De utasítást kaptak, hogy ha kilétük felől érdeklődnek, mindannyian azt válaszolják: közönséges ember vagyok. Ezt előre megmondom, tehát ne tekintse hazugságnak, csupán szükségességnek, amely közös érdekünket szolgálja…

— Szóval nem kérdezhetem meg tőlük?

— Már hogy is ne! Természetesen megkérdezheti, de kellemetlen tudat lesz, hogy némelyik nem mond igazat. Hát nem jobb ezt elkerülni? Mindig azt felelik, hogy szabályos, közönséges fiúk, de nem minden esetben lesz igaz.

— És az ön esetében? — kérdezte Pirx. Pillanatnyi szünet után általános nevetés tört ki. Maga McGuirr hahotázott a leghangosabban.

— Még hagy én! Ez jó volt! Én, én csak egy apró fogaskerék vagyok a Nortronics gépezetében…

Pirx, aki el sem mosolyodott, megvárta, míg elcsendesednek.

— Át akarnak ejteni, ugye? — kérdezte akkor.

— Már megbocsásson! Hogy érti ezt?! Szó sincs róla! A feltételekben „újfajta legénység” szerepelt. Senki sem mondta, hogy ez a legénység egynemű lesz, igaz? Egyszerűen ki akartuk zárni bizonyos, hm, tisztán pszichológiai, irracionális előítéletek lehetőségét, ezt meg kell értenie. Hiszen napnál világosabb a helyzet! Nem igaz? Önt arra kérjük, hogy az út folyamán és utána, tapasztalatai alapján, minősítést készítsen a legénység minden tagjáról. Részletes minősítést, amely számunkra rendkívül becses lesz. Mi csupán arra törekedtünk, hogy biztosítsuk önnek a legteljesebb pártatlanság feltételeit!

— Hálás köszönetem! — mondta Pirx. — Mindamellett az a véleményem, hogy becsaptak. De azért nem szándékozom visszalépni.

— Remek!

— Szeretnék egy kicsit már most elbeszélgetni az… egy pillanatig habozott — az embereimmel…

— Talán szaktudásuk felől óhajt tájékozódni? Egyébként én nem szólok bele! Tessék csak! Tessék!

McGuirr szivart vett elő zakója felső zsebéből, levágta a végét, és a rágyújtással kezdett foglalatoskodni, miközben öt nyugodt, figyelmes szempár pihent Pirx arcán. A két szőke — a két pilóta — kissé hasonlított egymásra. Calder azonban inkább skandinávnak látszott, göndör haja kese volt, mintha a nap szívta volna ki. Brown viszont igazi aranyszőke volt, kissé divatlap-kerubin, de szépfiúságát enyhítette erős álla és mindig gunyorosan görbülő, sápadt, keskeny ajka. Szája bal sarkától ferde, fehér sebhely húzódott végig az arcán. Pirx szeme megakadt rajta.

— Tökéletes — mondta, mintha McGuirrnek adna jócskán megkésett választ, és ugyanazon a hangon, mintegy szórakozottan, megkérdezte, a sebhelyes férfit nézve.

— Hisz ön Istenben?

Brown szája megremegett, mintha nevetést vagy fintort fojtana vissza, és nem válaszolt rögtön. Friss, de kissé sietős borotválkozás nyomait viselte: szája körül némi borosta, arcán púdermaradványok.

— Ez… nem tartozik kötelességeim közé — felelte végül kellemes, mély hangon. McGuirr, aki éppen nagyot szívott szivarján, előbb megkövült, mert Pirx kérdése kellemetlenül érintette, majd hunyorogva, hevesen fújta ki a füstöt, mintha azt mondaná: „Na látod?! Emberedre akadtál!”

— Brown úr — szólt Pirx ugyanazon a közönyös hangon —, ön nem felelt a kérdésemre.

— Bocsánat, kapitány úr. Mondtam, hogy ez nem tartozik a kötelességeim közé.