Pirx pilóta kalandjai
- Автор: Лем Станіслав
- Год: 1970
- Язык: венгерский
- Год: Európa Könyvkiadó
- Переводчик: Beatrix Murányi
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «Pirx pilóta kalandjai». Краткое содержание книги:
— Itt volt?
Massena csak bólintott, s a piszkos, jeges hófelülethez közelítette az indikátor fémrúdját. Angyal, cipőtalpát radioaktív izotópokkal itatták át, és nyomát az indikátor kimutatta. Erre kellett járnia tegnap, csak azt nem lehetett tudni, hogy felfelé menet, vagy visszatérőben. Mindenesetre a nyomára bukkantak. Ettől kezdve már lassabban mentek tovább.
A sötét pillér látszólag már egészen közel volt, de Pirx tudta, a hegyekben milyen csalóka a távolság megítélése. Csak mentek, mentek, most már a görgeteg hava és kövei felett, a fűrészfogas rajzú, régi kis gerincen; Pirxnek úgy rémlett, hogy a teljes csöndben hallja Massena fülhallgatójának sípolását, de ez alighanem lehetetlen volt. Massena néhányszor megállt, keresgélt az alumíniumrúddal, leengedte, majdnem a sziklához érintette, hurkokat és nyolcasokat rajzolt vele a levegőbe, mintha varázsvessző lenne, aztán, mikor megtalálta a nyomot, továbbindult. Már nem voltak messze attól a helytől, ahol Angyalnak a méréseket kellett végeznie; Pirx figyelmesen szemlélődött, mintha Angyal nyomait keresné.
De a szikla üres volt. Az út legkönnyebb részét már megtették; előttük nagy kőlapok meredeztek, különféle szögben, a pillér lába alól. A pillér fala olyan volt, mint egy szándékosan készített gigászi metszet a kőzetrétegek szemléltetésére. Itt-ott felszínre került a helység ősi magva, amely helyenként megrepedezett a több kilométeres fal iszonyú tömege alatt. Még száz lépés, még ötven tovább nem lehetett menni.
Massena körbe járkált, a szikla fölött mozgatva az indikátor végét, napszemüvegét a homlokára tolta, összehúzott szemmel, kifejezéstelen arccal keringett, látszólag össze-vissza, míg végül, tíz-egynéhány méterre tőlük, hirtelen megállt és megszólalt:
— Itt volt. Elég sokáig.
— Honnan tudod? — kérdezte Pirx.
Massena vállat vont, kivette füléből a vékony vezetéken függő hallgatót, és az indikátorrúddal együtt odaadta Pirxnek. Most Pirx is meghallotta a csipogó, sípoló hangot, amely olykor sivításba olvadt össze. A sziklán semmiféle nyom nem volt, csak a koponyáját betöltő éles hang tanúsította, hogy Angyal valóban sokáig mászkálhatott ezen a helyen, hiszen csaknem minden négyzetméter magán viselte a nyomát. A látszólagos zűrzavarból Pirx lassacskán valami értelmet is kihámozott: Angyal, úgy látszik, ugyanazon az úton jött, mint ők, felállította a háromlábú műszert, majd a mérések és felvételek készítése közben, a kamerát forgatva, körülötte járkált, azután néhányszor áthelyezte, jobb megfigyelőpontot keresve. Igen, ez érthető. De mi történt aztán?
Pirx körüljárta ezt a helyet, egyre nagyobb köröket írt le, csigavonalban, keresve az eltávolodó nyomot, a visszaút nyomát — de nem találta. Mintha Angyal pontosan a saját nyomán tért volna vissza; ez azonban teljesen valószínűtlennek látszott, hiszen nincs radioaktivitás-érzékelője, tehát nem állapíthatta meg centiméteres pontossággal, hogy merről jött. Krull mondott valamit Massenának, de Pirx nem ügyelt rájuk, csak járkált körbe, míg hirtelen úgy rémlett, hogy a hallgató egyetlen rövid, de éles hangot ad. Milliméterenként vezette visszafelé az indikátort. Igen, itt! Kinyitotta a szemét és körülnézett, előzőleg ugyanis még a szemét is behunyta, hogy jobban figyelhesse a műszer hangját. A nyom a fal tövében volt: mintha a robot nem fordult volna vissza a tábor felé, hanem éppen ellenkezőleg, a függőleges sziklafal felé tartott volna.
Ez furcsa. Ugyan mit akart ott?
Pirx a következő nyomot kereste, de a szikla néma maradt, végig kellett vizsgálnia a pillér lábánál egymásra tornyosuló repedezett kőlapokat; nem tudhatta, melyikre lépett Angyal. Végre talált egy nyomot, öt méterre az előzőtől; ilyen nagyot ugrott volna? De minek? Visszafelé ment, kisvártatva megtalálta az elhagyott nyomot: a robot egyik kőről a másikra ugrált. Amint előrehajolva, egyenletesen mozgatta a rudat, hirtelen összerezzent: mintha bomba robbant volna a fejében, úgy felvisított a műszer. Elfintorodott, mert a hang szinte fájdalmas volt. Benézett a kőlap mögé, és megdermedt. Két szikla között, a természetes, sekély hasadék alján, ott volt teljes épségben a készülék meg a fényképezőgép, mellettük pedig, a sziklának támasztva, Angyal hátizsákja, kioldott szíjakkal, de rendesen összecsomagolva. Odahívta a többieket. Futva érkeztek, és éppúgy elámultak a leleten, mint ő. Krull megvizsgálta a kazettákat — a robot, úgy látszik, minden mérést elvégzett. A munkát nem kellett megismételniük. Már csak Angyal sorsa várt felderítésre.
Massena tölcsért formált a kezéből, s éles kiáltásokkal hívogatta Angyalt, de csak a hosszan csengő, távoli visszhang válaszolt. Pirx összerezzent, mert ez a kiáltás pontosan olyan volt, mintha ember tűnt volna el a hegyekben. Az intelektronikus kisvártatva előhúzta zsebéből a lapos rádióadót, leült és a robot hívójelét kezdte ismételgetni, de látszott rajta, hogy inkább kötelességtudatból, mint meggyőződésből csinálja. Pirx közben egyre a nyom folytatását kereste. A robot elég soká keringett itt — a hallgatóban sok apró sípolás hallatszott, és ez végleg zavarba ejtette Pirxet. Végre sikerült nagyjából körülhatárolnia a területet, ahol a robot ide-oda járkált. Elindult ezen a körön, hogy megtalálja a tovább vezető nyomot.
Megtette a teljes kört, és visszaért a pillér alá. A sziklatetőt, amelyen álltak, mintegy másfél méteres hasadék választotta el a teljesen függőleges sziklafaltól. A hasadék fenekét a görgeteg szintjéről visszapattant apró, éles kőszilánkok borították. Pirx ezt a helyet is gondosan megvizsgálta, de a műszer néma maradt. Teljesen érthetetlen rejtély előtt állott: a jelek szerint Angyal egyszerűen eloszlott a levegőben. A másik kettő félhangon tanácskozott a háta mögött, Pirx pedig lassan felnézett; első ízben vette szemügyre ilyen közelről a magasba szökő pillért. Hallatlanul erős kihívást érzett a sziklafal fenséges nyugalmában; azaz nem is annyira kihívást, inkább olyasmit, mint egy kinyújtott kéz — és rögtön utána azt a bizonyosságot is, hogy a kihívásnak engedni kell; hagy ez egy út kezdete, amelyre rá kell lépni. Szeme ösztönösen megkereste az első fogásokat; biztosnak látszottak. Egyetlen hosszú, jól kiszámított lépéssel át lehet jutni a hasadékon, és rögtön rálépni egy kicsiny, de biztos kiszögellésre; azután kétségkívül rézsút kellene elindulni, a nyílegyenes repedés mentén, amely néhány méterrel följebb sekély kürtőben folytatódik. Pirx, tulajdonképpen nem is tudva, miért, fölemelte az indikátort, és előrehajolva, amennyire csak bírt, ahhoz a kiszögelléshez közelítette, a hasadék túloldalán. A műszer megszólalt. Pirx a biztonság kedvéért megismételte a műveletet, fáradságosan egyensúlyozva, hogy le ne pottyanjon, mert erősen ki kellett hajolnia. Megint hallotta a rövid sípolást. Most már nem volt kétsége. Társaihoz fordult.
— Fölfelé ment — mondta nyugodtan, a sziklafalra mutatva. Krull, úgy látszott, nem értette meg, Massena pedig azt kérdezte:
— Fölfelé? Hogyhogy? Minek ment volna fölfelé?
— Nem tudom. Ott van a nyoma — felelte Pirx tettetett közönnyel. Massena először úgy vélte, hogy Pirx téved, de hamarosan maga is meggyőződött az igazságról. Nyilvánvaló: Angyal egyetlen hosszúlépéssel átugrott a hasadékon, s elindult a helyenként kitáguló repedés mentén — felfelé a falon. Megrökönyödve álltak. Krull kijelenthette, hogy a robot, miután a méréseket elvégezte, nyilván elromlott valamiképpen, „elprogamozódott”; Massena erősködött, hogy ez lehetetlen, hiszen Angyal lent hagyta a műszereket meg a hátizsákját, mint aki tervszerűen készül a nehéz hegymászásra, tehát valaminek történnie kellett, ami erre késztette.