Pirx pilóta kalandjai

Pirx körüljárta ezt a helyet, egyre nagyobb köröket írt le, csigavonalban, keresve az eltávolodó nyomot, a visszaút nyomát — de nem találta. Mintha Angyal pontosan a saját nyomán tért volna vissza; ez azonban teljesen valószínűtlennek látszott, hiszen nincs radioaktivitás-érzékelője, tehát nem állapíthatta meg centiméteres pontossággal, hogy merről jött. Krull mondott valamit Massenának, de Pirx nem ügyelt rájuk, csak járkált körbe, míg hirtelen úgy rémlett, hogy a hallgató egyetlen rövid, de éles hangot ad. Milliméterenként vezette visszafelé az indikátort. Igen, itt! Kinyitotta a szemét és körülnézett, előzőleg ugyanis még a szemét is behunyta, hogy jobban figyelhesse a műszer hangját. A nyom a fal tövében volt: mintha a robot nem fordult volna vissza a tábor felé, hanem éppen ellenkezőleg, a függőleges sziklafal felé tartott volna.

Ez furcsa. Ugyan mit akart ott?

Pirx a következő nyomot kereste, de a szikla néma maradt, végig kellett vizsgálnia a pillér lábánál egymásra tornyosuló repedezett kőlapokat; nem tudhatta, melyikre lépett Angyal. Végre talált egy nyomot, öt méterre az előzőtől; ilyen nagyot ugrott volna? De minek? Visszafelé ment, kisvártatva megtalálta az elhagyott nyomot: a robot egyik kőről a másikra ugrált. Amint előrehajolva, egyenletesen mozgatta a rudat, hirtelen összerezzent: mintha bomba robbant volna a fejében, úgy felvisított a műszer. Elfintorodott, mert a hang szinte fájdalmas volt. Benézett a kőlap mögé, és megdermedt. Két szikla között, a természetes, sekély hasadék alján, ott volt teljes épségben a készülék meg a fényképezőgép, mellettük pedig, a sziklának támasztva, Angyal hátizsákja, kioldott szíjakkal, de rendesen összecsomagolva. Odahívta a többieket. Futva érkeztek, és éppúgy elámultak a leleten, mint ő. Krull megvizsgálta a kazettákat — a robot, úgy látszik, minden mérést elvégzett. A munkát nem kellett megismételniük. Már csak Angyal sorsa várt felderítésre.

Massena tölcsért formált a kezéből, s éles kiáltásokkal hívogatta Angyalt, de csak a hosszan csengő, távoli visszhang válaszolt. Pirx összerezzent, mert ez a kiáltás pontosan olyan volt, mintha ember tűnt volna el a hegyekben. Az intelektronikus kisvártatva előhúzta zsebéből a lapos rádióadót, leült és a robot hívójelét kezdte ismételgetni, de látszott rajta, hogy inkább kötelességtudatból, mint meggyőződésből csinálja. Pirx közben egyre a nyom folytatását kereste. A robot elég soká keringett itt — a hallgatóban sok apró sípolás hallatszott, és ez végleg zavarba ejtette Pirxet. Végre sikerült nagyjából körülhatárolnia a területet, ahol a robot ide-oda járkált. Elindult ezen a körön, hogy megtalálja a tovább vezető nyomot.

Megtette a teljes kört, és visszaért a pillér alá. A sziklatetőt, amelyen álltak, mintegy másfél méteres hasadék választotta el a teljesen függőleges sziklafaltól. A hasadék fenekét a görgeteg szintjéről visszapattant apró, éles kőszilánkok borították. Pirx ezt a helyet is gondosan megvizsgálta, de a műszer néma maradt. Teljesen érthetetlen rejtély előtt állott: a jelek szerint Angyal egyszerűen eloszlott a levegőben. A másik kettő félhangon tanácskozott a háta mögött, Pirx pedig lassan felnézett; első ízben vette szemügyre ilyen közelről a magasba szökő pillért. Hallatlanul erős kihívást érzett a sziklafal fenséges nyugalmában; azaz nem is annyira kihívást, inkább olyasmit, mint egy kinyújtott kéz — és rögtön utána azt a bizonyosságot is, hogy a kihívásnak engedni kell; hagy ez egy út kezdete, amelyre rá kell lépni. Szeme ösztönösen megkereste az első fogásokat; biztosnak látszottak. Egyetlen hosszú, jól kiszámított lépéssel át lehet jutni a hasadékon, és rögtön rálépni egy kicsiny, de biztos kiszögellésre; azután kétségkívül rézsút kellene elindulni, a nyílegyenes repedés mentén, amely néhány méterrel följebb sekély kürtőben folytatódik. Pirx, tulajdonképpen nem is tudva, miért, fölemelte az indikátort, és előrehajolva, amennyire csak bírt, ahhoz a kiszögelléshez közelítette, a hasadék túloldalán. A műszer megszólalt. Pirx a biztonság kedvéért megismételte a műveletet, fáradságosan egyensúlyozva, hogy le ne pottyanjon, mert erősen ki kellett hajolnia. Megint hallotta a rövid sípolást. Most már nem volt kétsége. Társaihoz fordult.

— Fölfelé ment — mondta nyugodtan, a sziklafalra mutatva. Krull, úgy látszott, nem értette meg, Massena pedig azt kérdezte:

— Fölfelé? Hogyhogy? Minek ment volna fölfelé?

— Nem tudom. Ott van a nyoma — felelte Pirx tettetett közönnyel. Massena először úgy vélte, hogy Pirx téved, de hamarosan maga is meggyőződött az igazságról. Nyilvánvaló: Angyal egyetlen hosszúlépéssel átugrott a hasadékon, s elindult a helyenként kitáguló repedés mentén — felfelé a falon. Megrökönyödve álltak. Krull kijelenthette, hogy a robot, miután a méréseket elvégezte, nyilván elromlott valamiképpen, „elprogamozódott”; Massena erősködött, hogy ez lehetetlen, hiszen Angyal lent hagyta a műszereket meg a hátizsákját, mint aki tervszerűen készül a nehéz hegymászásra, tehát valaminek történnie kellett, ami erre késztette.