Lakott sziget
- Автор: Sztrugackij Arkagyij, Sztrugackij Borisz
- Год: 2009
- Язык: венгерский
- Год: Metropolis Media Group
- ISBN: 978-615-515862-9
- Переводчик: Györgyi Weisz
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «Lakott sziget». Краткое содержание книги:
Makszim Kammerer, a zöldfülű szabad kutató a végtelent járja, újabb lakható, illetve lakott világok után kutatva. Amikor aztán egy űrbalesetet követően hajótörést szenved egy ismeretlen bolygón, egyáltalán nem biztos benne, hogy itt huzamosabb ideig elélhet az ember. Szétforgácsolódott birodalmacskák tengődnek az atomháború kínjait nyögő földjén, mindennaposak a mutációk, az eldugottabb vidékeken pedig még mindig a hajdani idők hadigépezetei szedik áldozataikat.
Vajon sikerül-e újból egy néppé, szerves egésszé kovácsolni a pártoskodó kiskirályok által szédített tömegeket, vajon létrejöhet-e még működőképes társadalom a politika szörnyetegeinek meddővé vált harcterén?
A Sztrugackij testvérek egykor mind nálunk, mind hazájukban betiltott regénye a világ SF-irodalmának igazi gyöngyszeme, és mondanivalója szerencsére (vagy sajnos) éppolyan időszerű, mint megírásakor. Ezt igazolja az is, hogy Oroszországban idén mutatták be kétrészes, monumentális filmváltozatát, amely talán idővel eljut a hazai mozikba is.
— Masszaraks! — fakadt ki Maxim, dühösebben, mint amilyennek Gaj valaha is látta. — Igen, masszaraks! Minden úgy van, ahogy mondja! De mit tehetnék? A Kék Kígyó folyón túl bábokká változtatták az embereket.
— Helyes, helyes — mondta a Varázsló. — A másik dolog az, hogy a terve gyengécske: a sivatagi barbárok nekirontanak a tornyoknak, és visszaverik őket. A mi felderítőink nem igazán alkalmasak semmiféle komoly feladatra. A terve keretein belül szövetségre kellene lépnie, például a Sziget Birodalommal. De nem ez a lényeg. Attól félek, elkésett, Mak. De nehogy azt higgye, hogy le akarom beszélni. Az számomra teljesen nyilvánvaló, hogy maga valódi erőt képvisel. És a megjelenése közöttünk egymagában is jelzi az egyensúly elkerülhetetlen megbomlását kis világunk felszínén. Ne álljon meg. De ne hagyja, hogy a lelkiismerete meggátolja a világos gondolkodásban, és engedje, hogy az értelme félresöpörje a lelkiismeretét, ha szükséges. Azt tanácsolom, emlékezzen erre: én nem tudom, a maga világán hogy van ez, de a miénken erő nem marad sokáig gazdátlanul. Mindig van valaki, aki megpróbálja az uralma alá hajtani — vagy titokban, vagy valami nemesnek hangzó ürüggyel. Ez minden, amit mondani akartam.
A Varázsló meglepő fürgeséggel felállt, rövid lábain elosont a fal mentén, és eltűnt az ajtó mögött. Az egész gyülekezet tüstént követte. Habár csak halványan értették a Varázsló és Maxim vitáját, nyilván elégedettek voltak, hogy a helyzetük változatlan marad, hogy a Varázsló nem engedi meg, hogy ez a veszélyes vállalkozás megvalósuljon. Érezték, hogy a Varázsló szánja őket, és gondoskodik róla, hogy semmi bántódásuk ne essék. Most talán majd úgy tudnak élni, mint azelőtt; egy egész örökkévalóság terült el előttük — jó tíz év, talán még több is. Bosku ment ki utoljára az üres teáskannával, és csak Gaj, Mak, a herceg, és a pék maradtak a szobában. A pék elaludt a sarokban, kimerülten a szellemi megerőltetéstől. Gaj zavartnak, és lehangoltnak érezte magát. — Amilyen szerencsétlen vagyok én egész életemben… Az első felében báb voltam, ostoba bolond. És most a másik felét vagabundként, hazátlan emberként élhetem le. Barátok nélkül, múlt nélkül.
— Gondolom, most csalódott, ugye, Mak? — A herceg arckifejezése bűntudatot tükrözött.
— Nem, nem igazán — felelte Maxim. — Épp ellenkezőleg, megkönnyebbültem. A Varázslónak igaza van: a lelkiismeretem még nem kész az ilyen feladatok vállalására. Utazgatnom kell még, több mindent látni, trenírozni a lelkiismeretemet. Maga mit javasol, herceg?
Az agg herceg felállt, megdörzsölte zsibbadt oldalát. Járkálni kezdett a szobában.
— Először is azt javaslom, ne menjen a sivatagba — mondta. — Akár laknak ott barbárok, akár nem, nem fog ott találni semmi magának valót. Ahogyan a Varázsló tanácsolta, érdemes lenne kapcsolatot létesíteni a Sziget Birodalommal, habár azt tényleg nem tudom, hogyan fogjon hozzá. Gondolom, el kellene mennie a tengerhez, és ott kezdeni… Feltéve, ha a Sziget Birodalom nem csak legenda, és ha ők is akarnak beszélni magával. Azt hiszem, a legbölcsebb lépés az lenne, ha visszatérne északra, és tenné tovább a dolgát. Emlékezzen, mit mondott a Varázsló: Mak, maga erőt képvisel. És ahogy maga mondta, a tornyok hálózatának kell, hogy legyen egy központja. És az Észak feletti hatalom annak a kezében van, aki a Központot irányítja. Át kellene vennie az irányítást.
— Félek, ez nem nekem való — mondta lassan Maxim. — Most nem tudnám megmondani az okát, de úgy érzem, ez nem nekem való. Nem akarom irányítani a Központot. Egy dologban igaza van: nincs semmi keresnivalóm sem itt, sem a sivatagban. A sivatag túl messze van. És itt nincs senki, akire számíthatnék. De sok van még, amit meg kell ismernem: Pandeya, Honti, a hegyvidék, és a Sziget Birodalom — valahol… Hallott már a fehér tengeralattjárókról? Még nem? Én már igen, és Gaj is. És ismerünk egy embert, aki látta őket, és harcolt velük. Tehát a Sziget Birodalom képes harcolni. Nos, jól van. — Maxim felugrott. — Nincs rá okunk, hogy tovább időzzünk itt. Köszönjük, herceg, sokat segített. Gyere, Gaj.
Kimentek a térre, és megálltak az emlékmű összeolvadt maradványai mellett. Gaj szomorúan nézett körül. A sárga romok ingadozni és hajladozni látszottak a forró levegőben. Habár fojtogató és bűzös volt, most már nem akaródzott neki elhagyni ezt a szörnyű, de már ismerős helyet; keresztülvonszolni magát az erdőn, és kitenni magát a rejtőzködő veszélyeknek, amik minden lépésnél ott lesnek az emberre. Abban a szent pillanatban inkább szeretett volna visszamenni a kis szobájába, játszani a kis Tangával. Megtanítaná töltényhüvellyel fütyülni, ahogy megígérte.
— Mi a tervük, hová mennek? — kérdezte a herceg, gyűrött, kifakult kalapjával védve arcát a portól.
— Nyugatra — felelte Maxim. — A tengerhez. Nagyon messze van innen?
— Háromszáz kilométer, és át kell menniük néhány nagyon szennyezett területen. Várjanak, van egy ötletem. — Hosszú szünetet tartott, és Gaj nyugtalankodni kezdett, egyik lábáról a másikra nehezedett. Maxim türelmesen várt. — Ó, nekem is jobb így — mondta végül a herceg. — Hogy elmondhatom az igazságot, amit mostanáig magamban őrizgettem. Arra gondoltam, hogy ha a helyzet itt túl gyorsan rosszabbodik, és az idegeim felmondják a szolgálatot, akkor majd hazarepülök, akkor is, ha lelőnének, mikor odaérek. De most… nos, már túl késő.
— Egy repülőgép? — kérdezte Maxim, és reménykedve nézett a hercegre.
— Igen. A Hegyi Sas. Jelent ez magának valamit? Nem, persze hogy nem. És magának, fiatalember? Magának sem…. Egykor nagyon híres bombázó volt ez, uraim. Ő császári felsége Kirnu herceg saját bombázója. Tehát én megtartottam magamnak. Először a sebesülteket akartam rajta kimenteni, de túl sokan voltak. Aztán minden sebesült meghalt… hagyjuk ezt. Vigyék, barátaim. Van benne elég üzemanyag, hogy félig megkerüljék a világot.
— Köszönöm, herceg — mondta Maxim. — Nagyon hálás vagyok önnek. Sosem fogom elfelejteni.
— Ne aggódjanak miattam — mondta az öregember. — Nem jókedvemben adom maguknak. Ha sikerülne, amivel próbálkoznak, ne feledkezzenek meg erről a szerencsétlen népről.
— Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell, masszaraks! Lelkiismerettel, vagy a nélkül! És soha nem fogom elfelejteni egyiküket sem.
16.
Gaj még soha nem utazott repülőgépen. Valójában életében most először látott repülőgépet. Rendőrségi helikoptereket, és a katonai parancsnokság repülő platformjait többször látta már. Egyszer még részt is vett egy levegőből indított támadó akcióban: a szakaszát felrakták egy helikopterre, aztán leszálltak egy útra, ahol a pocsék élelmezés miatt fellázadt rabok gyülevész csapata vánszorgott a híd felé. A legkellemetlenebb emlékei voltak arról a légi akcióróclass="underline" a helikopter nagyon alacsonyan repült, és úgy rázkódott és imbolygott, hogy a gyomra felkavarodott tőle. Emlékezett a rotor elképesztő bömbölésére, a benzingőzre, és a szerteszét spriccelő gépolajra.