Lakott sziget

Az idegen végül elcsendesedett, leült a helyére, és belekortyolt kihűlt teájába. A tanácskozás visszatért a normális kerékvágásba. Az öregek mozdulatlanul ültek, próbáltak nem Maximra nézni.

Bosku szomorúan bólintott. — Meg kell értened, Mak, milyen nyomorúságos a mi életünk. Nincs számunkra megváltás. Mivel szolgáltunk rá erre?

— Azzal, hogy teljesen feleslegesen megszülettünk — mondta Mogyoró. — Meggondolatlanul, rossz időben születtünk… Feleslegesen születtünk. Csak szenvedésre. Igen, szenvedésre.

— Egyensúly. — Hangos, rekedt hang szakította félbe hirtelen a vitát. — Mondtam már magának, Mak. Nem akar megérteni engem.

A hang forrása rejtély volt. A szoba elcsendesedett; az emberek ünnepélyesen lehajtották a fejüket. Csak a Varázsló vállán ülő madár mozgolódott, kinyitotta és becsukta sárga csőrét. Maga a Varázsló mozdulatlanul ült, szemei csukva, vékony ajkai szorosan összezárva.

— De remélem, most meg fog érteni — folytatta a hang. Úgy tűnt, mintha maga a madár beszélne. — Maga tönkre akarja tenni ezt az egyensúlyt. Nos, ez bizonyára lehetséges; megvan hozzá a hatalma. De a kérdés az, miért tenné? Ki kérte rá? Senki. Akkor hát mi hajtja?

A madár felborzolta a tollát, és fejét egyik szárnya alá dugta, de a hang folytatta. Gaj most értette meg, hogy maga a Varázsló beszélt, anélkül, hogy arcán egyetlen izom is megmozdult volna, vagy ajkait szétnyitotta volna.

Félelmetes volt, nem csak Gaj, de még a herceg szerint is. Egyedül Maxim nézett a Varázslóra, konokul, szinte kihívóan.

— Igen, — folytatta a Varázsló, — én tudom, mi hajtja magát. A megzavart lelkiismeret türelmetlensége! A maga lelkiismeretét elkényeztette az állandó odafigyelés; a legkisebb kényelmetlenség miatt már nyöszörögni kezd, és az értelme tisztelettudóan fejet hajt előtte, ahelyett, hogy ráripakodna, és alaposan a helyére tenné. A maga lelkiismeretét megzavarta a dolgok fennálló rendje, és az értelme engedelmesen és sietősen keresni kezdte a módját, hogy megváltoztassa ezt a rendet. De a rendnek megvannak a maga törvényei, törvények, amik hatalmas embertömegek törekvéseiből erednek, és megváltoztatni őket csak ezeknek a törekvéseknek a megváltoztatásával lehet. Egyik oldalon az embertömegek törekvései állnak; a másikon a maga lelkiismerete, ami a maga törekvéseit testesíti meg. A lelkiismerete arra hajtja, hogy megváltoztassa a dolgok fennálló rendjét, azaz hogy lerombolja ennek a rendnek a törvényeit, a törvényeket, amiket a tömegek törekvései határoztak meg; arra ösztönzi, hogy megváltoztassa milliónyi emberi lény törekvéseit, hogy a magáéhoz igazítsa azokat. Ez képtelenség, és történelmietlen. Az értelme, amit elhomályosít és megbénít a lelkiismerete, elveszítette a képességét, hogy megkülönböztesse, mi a jó az embereknek, és mi az, amit csak maga képzel, hogy jó nekik, amit a lelkiismerete diktál. Meg kell őriznie a tisztánlátását. Ha nem akarja, vagy nem tudja, annál rosszabb magának. És nem csak magának. Azt mondja, azon a világon, ahonnan jött, az emberek képtelenek rossz lelkiismerettel élni. Hát ne éljen. Ez sem rossz alternatíva — magának sem, és másoknak sem.

A Varázsló elhallgatott, és minden szem Maximra szegeződött. Gaj nem értette meg teljesen az elhangzottakat. Ez nyilván egy régebbi vita folytatása lehetett. Az is világos volt, hogy a Varázsló Maximot intelligens, de kiszámíthatatlan személyiségnek ítélte, akinek cselekedeteit inkább szeszélye, mintsem a szükségszerűség kormányozza. Ez bántotta Gajt. Természetesen Maxim kissé hóbortos volt, de sosem kímélte magát, és csak jót akart mindenkinek. És ez a törekvése mély meggyőződésből eredt, nem felszínes szeszélyből. Természetesen a sugárzástól elbolondított negyvenmillió ember nem akar semmiféle változást. Elvégre elbolondították őket. A Varázsló ítélete igazságtalan volt.

— Nem tudok egyetérteni magával — mondta Maxim hűvösen. — A saját fájdalmától hajtott lelkiismeret kijelöli az elvégzendő feladatot; az értelem végrehajtja azt. A lelkiismeret meghatározza az eszméket; az értelem megkeresi a hozzájuk vezető utat. Pontosan ez az értelem feladata: hogy megtalálja az utat. Lelkiismeret nélkül az értelem csak saját maga számára dolgozik; azaz nem csinál semmit. Ami pedig az ellentétet illeti az én törekvéseim és a tömegek törekvései között… Létezik egy bizonyos eszme: az embernek lelkileg és fizikailag szabadnak kell lennie. Az emberek ezen a világon még nincsenek tudatában ennek az eszmének, és a hozzá vezető út igen nehéz. De valamikor el kell kezdeni. És nekem az a szándékom, hogy most rögtön elkezdem.

— Igaz — mondta beleegyezően a Varázsló. — A lelkiismeret tényleg eszméket határoz meg. De az eszméket azért nevezik eszméknek, mert szemmel láthatóan különböznek a valóságtól. Csak ezt akartam mondani, és megismétlem: ne dédelgesse a lelkiismeretét, inkább tegye ki minél gyakrabban a valóság poros szeleinek, és ne aggódjon, ha néhány folt, vagy durva heg jelenik meg rajta. De erre majd magától is rájön. Egyszerűen még nem tanulta meg, hogy a dolgokat a nevükön nevezze. De majd meg fogja. Például a lelkiismerete meghatározta a feladatot, hogy meg kell dönteni a Teremtők zsarnokságát. Az értelme mérlegelte a helyzetet, és útmutatást adott: „Mivel belülről lehetetlen lerombolni ezt a zsarnokságot, kívülről kell lecsapnunk; a barbárokat kell rájuk uszítani. És ha közben legázolják az erdő népét, és a Kék Kígyó folyót eltorlaszolják a holttestek; és ha ez egy nagyobb háborút robbant majd ki — ez mind egy nemes eszme érdekében történik majd.” „Nos hát,” mondja majd a maga lelkiismerete, „akkor majd egy kicsit durvább leszek, a nagy ügy érdekében.”