Lakott sziget
- Автор: Sztrugackij Arkagyij, Sztrugackij Borisz
- Год: 2009
- Язык: венгерский
- Год: Metropolis Media Group
- ISBN: 978-615-515862-9
- Переводчик: Györgyi Weisz
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «Lakott sziget». Краткое содержание книги:
Makszim Kammerer, a zöldfülű szabad kutató a végtelent járja, újabb lakható, illetve lakott világok után kutatva. Amikor aztán egy űrbalesetet követően hajótörést szenved egy ismeretlen bolygón, egyáltalán nem biztos benne, hogy itt huzamosabb ideig elélhet az ember. Szétforgácsolódott birodalmacskák tengődnek az atomháború kínjait nyögő földjén, mindennaposak a mutációk, az eldugottabb vidékeken pedig még mindig a hajdani idők hadigépezetei szedik áldozataikat.
Vajon sikerül-e újból egy néppé, szerves egésszé kovácsolni a pártoskodó kiskirályok által szédített tömegeket, vajon létrejöhet-e még működőképes társadalom a politika szörnyetegeinek meddővé vált harcterén?
A Sztrugackij testvérek egykor mind nálunk, mind hazájukban betiltott regénye a világ SF-irodalmának igazi gyöngyszeme, és mondanivalója szerencsére (vagy sajnos) éppolyan időszerű, mint megírásakor. Ezt igazolja az is, hogy Oroszországban idén mutatták be kétrészes, monumentális filmváltozatát, amely talán idővel eljut a hazai mozikba is.
Elnyújtott, kísérteties hang emelkedett az öböl fölé. Gaj rémülten ejtette el a csizmáját. — Az istenit, csak egy rozsdás fedélzeti ajtó nyílt ki. Az ördögbe, egészen beleizzadtam! Tehát kinyitotta az ajtót. Ez azt jelenti, hogy egy percen belül kint lesz. — Nem, nem jött ki.
Gaj néhány percig nyakát nyújtogatva tanulmányozta a tengeralattjárót, és figyelmesen hallgatózott. Halotti csend. Ugyanaz a félelmetes csend, mint az előbb, de még félelmetesebbé tette az a kísérteties, rozsdás nyöszörgés. — Talán… talán nem nyílik az ajtó… talán zárva van? Magától bezáródott. — Gaj rémült szemei előtt látomás tűnt feclass="underline" egy nehéz acélajtó magától becsapódik Maxim mögött, a nehéz retesz lassan a helyére csúszik. Megnyalta száraz ajkát, és kiszáradt torokkal kiáltani próbált: — Hé, Mak! — Suttogásnak is gyenge volt. Ha legalább hallana valamit… — Hééé! — ordította. — Hééé! — felelték a dűnék komoran. Aztán megint leszállt a csend.
Halotti csend. Már kiáltani sem volt ereje. Szemét még mindig a tengeralattjáróra szegezte. A fegyverével babrált; remegő ujjai megtalálták a kibiztosító kart. Kilőtt egy sorozatot az öböl felé. Rövid, tompa puffanás, mintha a lövések egy pamutbálát találtak volna el. Szökőkút emelkedett a víz sima felszíne fölé, körök formálódtak és terjedtek tovább, egyre nagyobbra nőve. Gaj kissé feljebb emelte a fegyver csövét, és újra meghúzta a ravaszt. Talált! A lövedékek végigsorozták a fémfelületet, sivítva gellert kaptak. Aztán semmi. Tökéletes, halotti csend, mintha egyedül lenne a világon; mintha egyedül volna az örökkévalóságban; mintha valami varázslat röpítette volna ide. Mintha úgy csöppent volna ide erre a halott helyre, mint egy rémálomban, leszámítva azt, hogy nem tud felébredni, és mindörökre itt kell maradnia.
Magáról mit sem tudva, egyik lábán csizmával, Gaj nekiindult a víznek. Először lassan, aztán egyre gyorsabban; végül futva, lábait magasra emelve, zokogva és átkozódva. A rozsdás hajótest egyre közeledett. Végül odaért a tengeralattjáróhoz, megpróbált felmászni a fedélzetre, de képtelen volt rá. Körbejárta a tatot, talált egy kötelet, és kezéről és térdéről a bőrt lenyúzva felkúszott a fedélzetre. Megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét. Könny csordogált az arcán. — Hé! — kiáltotta.
Csend.
A fedélzet kihalt volt. Az orr felépítménye a feje fölött függött, mint valami hatalmas, pettyes gomba, és széles, csipkés sebhely tátongott a páncélzaton. Gaj körbejárta a felépítményt, és észrevett egy még nedves, felfelé vezető fémlétrát. A fegyvert a hátára vetette, és felmászott. Örökkévalóságnak tűnt, amíg a fojtogató csendben felfelé mászott, az elkerülhetetlen, az örökké tartó halál felé. Fent négykézlábra ereszkedett, és úgy maradt, megdermedve. A szörnyeteg várt rá: a fedélzeti nyílás szélesre tárva. Gaj odakúszott a tátongó fekete nyíláshoz, és bekémlelt. Feje hirtelen meglódult, gyomra felkavarodott. Elképzelte, hogy Mak ott van lent, az életéért küzd egy egész sereg ördög ellen, és kiabáclass="underline" „Gaj! Gaj!”; de a súlyos csend vigyorogva elnyeli a kiáltását, elnyomva a hang utolsó foszlányait is, és fojtogatja, összenyomja Makot. Gaj ezt már képtelen volt elviselni, és bemászott a nyíláson.
Fejetlenségében elveszítette lába alól a talajt, és lezuhant a homokos padlóra. Egy poros villanykörtéktől halványan megvilágított acélfolyosón volt. Közvetlenül a bejárati nyílás alatt a padlót évek alatt a szél által behordott finom homok borította. Gaj gyorsan felugrott, és attól félve, hogy már elkésett, kiáltozva rohant végig a folyosón: — Mak, itt vagyok! Jövök már! Jövök!
— Mi az ördögért kiabálsz? — kérdezte Maxim, szinte a semmiből előbukkanva. — Mi történt? Megsebesültél?
Gaj azonnal megállt. Megszédült, nekidőlt a válaszfalnak. Fülében hallotta a szíve dobolását. Nyelve teljesen megbénult. Maxim meglepetten bámult rá. Aztán láthatóan megértette, mi történt Gajjal. Kinyomakodott a folyosóra, megragadta Gajt a vállánál fogva, és gyengéden megrázta. Gaj lassan összeszedte magát.
— Azt hittem… Azt hittem, hogy te…
— Semmi baj, semmi baj. Az én hibám. Szólnom kellett volna, hogy gyere te is. De el voltam foglalva; annyi szokatlan dolog van itt.
— Én csak kiabáltam, kiabáltam neked — mondta Gaj dühösen. — Kiabáltam, aztán lőttem egy sorozatot. Legalább válaszolhattál volna.
— Masszaraks, én semmit sem hallottam — mondta Maxim bűntudatosan. Ez a rádió itt príma darab. Nem is gondoltam volna, hogy tudtok ilyen nagy teljesítményű berendezéseket készíteni.
— A rádió, az rádió. — Gaj bepréselte magát a félig nyitott ajtón. — Te itt szórakozol, amíg én a lelkemet kiteszem miattad. Na jó, mi olyan szokatlan ebben?
Nagyobbacska helyiség volt, rothadó szőnyegekkel. A három félgömb alakú, mennyezethez erősített világítótestből csak egy működött. A szoba közepén, székekkel körülvéve, nagy, kerek asztal állt. A falakon különös fotográfiák, és festmények lógtak. A bársony bútorkárpit maradványai foszlányokban fityegtek. Egy nagy rádió recsegett és bömbölt a sarokban. Gaj még sosem látott ilyet azelőtt.
— Úgy néz ki, tiszti szállás volt — mondta Maxim. — Gyere, nézz körül. Rengeteg látnivaló van itt.
— Mi van a legénységgel?
— Egy lélek sincs itt. Az alsó fülkékben áll a víz. Azt hiszem, ott vannak, mind megfulladtak.
Gaj elképedten nézett rá. Maxim gondterhelt arckifejezéssel fordult el.
— Fenemód szerencsénk van, hogy nem jött össze ez a dolog a Sziget Birodalommal. Gyere csak, nézz körül.
Maxim leült a rádió mellé, és a finomhangolót állítgatta. Közben Gaj a szobát fürkészte a tekintetével, nem tudván, hol is kezdje. Odament a fényképekhez, és tanulmányozni kezdte őket. Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy röntgen-felvételek. Vigyorgó koponyák homályos képei bámultak rá. Aláíráshoz hasonló, olvashatatlan feliratok voltak minden képhez csatolva. A legénység tagjai? Hírességek? Gaj megvonta a vállát. Talán Kaan bácsi ki tudná deríteni.
Egy nagy, élénk színű plakátot vett észre a szemközti sarokban. Nagyon szép volt még így is, hogy megtámadta a penész. Kék tengert ábrázolt, a tengerből egy jóképű, rendkívül izmos, narancsszínű alak bukkant elő. Feje aránytalanul kicsi volt, felét az erőteljes nyak tette ki. Egyik lábával a fekete partra lépett. A harcos egy érthetetlen szöveggel teleírt tekercset szorongatott az egyik kezében, a másikkal lángoló fáklyát emelt a szárazföld felé. Egy város tüzet fogott a fáklyától, és undorító szörnyszülöttek vonaglottak a lángok között. Másik, tucatnyi korcs szörnyeteg négykézláb kúszott-mászott szerteszét. Valami szöveget írtak folyóírással a plakát tetejére. A betűk ismerősek voltak, de a szavak, amiket formáztak, teljesen érthetetlenek.