A kaszás [Reaper Man - hu]

— Esetleg fölhajíthatná őt — javasolta Ludmilla. — Tudja, mint egy papírrepülőt.

— Hogyisne! Én gróf vagyok!

— Épp most mondta, hogy nem akar az lenni — mutatott rá Motolla szelíden.

— A földön nem is akarok, de ha arról van szó, hogy összevissza hajigáljanak, mint egy frizbit…

— Artur! Tedd, amit Mr. Alánk mond!

— Nem értem, miért…

— Artur!

Denevérként Artur meglepően nehéznek bizonyult. Motolla a fülénél fogva tartotta, akár egy idomtalan tekegolyót és megpróbált célozni.

— Ne feledje… olyan fajba tartozom, amelyet kihalás fenyeget! — cincogta a Gróf, amikor Motolla hátralendítette a karját.

Pontos dobás volt. Artur a mennyezetben lévő koronghoz verdesett és megragadta karmaival.

— El tudja mozdítani?

— Nem!

— Akkor kapaszkodjon belé szorosan és változzon vissza!

— Nem!

— Elfogjuk kapni.

— Nem!

— Artur! — sikította Dorina, egy előrenyomuló bevásárlókocsit böködve rögtönzött botjával.

— Ó, rendben.

Pillanatnyi látomás villant Artur Hunyorokról, amint kétségbeesetten tapad a mennyezethez, aztán, a korongot mellkasához szorítva, ráesett Motollára és Regre.

A zene hirtelen félbeszakadt. A fölöttük lévő meggyötört lyukból rózsaszín tömlők ömlöttek ki és rátekeredtek Arturra, amitől úgy nézett ki, mint egy nagyon olcsó adag spagetti húsgombóccal. A szökőkutak egy pillanatig visszafelé látszottak működni, aztán elapadtak.

A bevásárlókocsik megtorpantak. A hátul levők beleszaladtak az elöl levőkbe, és szánalmas csörömpölések kórusa hallatszott.

Még mindig ömlöttek a tömlők a lyukból. Motolla fölemelt egyet. Kellemetlenül rózsaszínű volt és ragadós.

— Mit gondol, mi ez? — kérdezte Ludmilla.

— Azt hiszem — válaszolta Motolla —, hogy most jobban tesszük, ha tágulunk innen.

A padló megremegett. Gőz lövellt a szökőkútból.

— Ha nem még előbb — tette hozzá Motolla.

Az Arkrektor nyögött egyet. A Dékán előreesett. A többi varázsló függőleges maradt, de épp csak.

— Kezdenek magukhoz térni — jegyezte meg Ludmilla. — De nem hiszem, hogy elboldogulnak majd a lépcsővel.

— Nem hiszem, hogy bárkinek szabadna akár csak gondolnia is arra, hogy megkísérelje az elboldogulást a lépcsővel — vélte Motolla. — Nézz rájuk!

A mozgó lépcső nem mozgott. A fekete lépcsőfokok csillogtak az árnyékmentes fényben.

— Értem, mire gondol — bólintott Ludmilla. — Inkább próbálnék futóhomokon járni.

— Az valószínűleg biztonságosabb — értett egyet Motolla.

— Talán akad egy rámpa? Lennie kell valami útnak a bevásárlókocsik jövés-menéséhez.

— Jó ötlet.

Ludmilla mustrálgatta a bevásárlókocsikat. Azok céltalanul kavarogtak.

— Azt hiszem, talán van még ennél is jobb… — mondta és megragadott egy elhaladó fogantyút.

A bevásárlókocsi egy másodpercig küzdött, aztán, ellentétes utasítások híján, engedelmesen lecsillapodott.

— Azok, akik képesen járni, járni fognak, és azok, akik nem, tolva lesznek. Jöjjön, nagyapó! — A szavakat a Kincstárnokhoz intézte, akit rávett, hogy rogyjon a bevásárlókocsira. A mágus halkan „szasz”-t mondott és behunyta a szemét.

A Dékánt megfogták és a Kincstárnok hegyibe pakolták.[17]

— És most merre? — kérdezte Dorina.

Két padlólap fölpúposodott. Sűrű, szürke kigőzölgés kezdett kiáramlani.

— Valahol a folyosó végén kell lennie — állította Ludmilla. — Gyerünk már!

Artur lenézett a lába körül kígyózó párára.

— Vajon hogyan lehet ezt elérni? — tűnődött. — Bámulatosan nehéz beszerezni olyan cuccot, ami ezt teszi. Tudja, mi próbálkoztunk ezzel, hogy a kriptánkat még… még kriptikusabbá tegyük, de csak befüstöl mindent és fölgyújtja a függönyöket…

— Gyere már, Artur! Mind távozunk.

— Nem gondolod, hogy túl sok kárt okoztunk, ugye? Esetleg hagynunk kéne egy üzenetet…

— Aha, írhatok valamit a falra, ha akarják — jelentkezett Reg.

Fölkapott egy küszködő dolgozót a fogantyújánál fogva és, némi elégtétellel, addig csapdosta egy oszlophoz, míg le nem estek róla a kerekek.

Motolla nézte, ahogy az Újra Kezdés Klub a legközelebbi folyosó felé tart, maga előtt tolva a varázslóság leértékelt választékát.

— Hát, hát, hát — mondta. — Pofonegyszerű. Ez minden, amit tennünk kellett. Szinte egyáltalán semmi dráma.

Már indult, hogy előremenjen, de megtorpant.

Rózsaszín tömlők törtek utat maguknak a padlón keresztül és máris szorosan a lábára tekeredtek.

Még több padlólap ugrott a levegőbe. A lépcső összezúzódott, előtárva a sötét, fogazott és mindenek fölött eleven szövetet, amely előzőleg üzemeltette. A falak lüktettek és befelé omlottak, a márvány megrepedezve lilát és rózsaszínt fedett föl maga alatt.