![A kaszás [Reaper Man - hu] - Читать Любимую Русскую Полную Книгу 👉 Read-E-Book.com](/uploads/posts/books/2/1/1/9/3/a-kasz-download.jpg)
A kaszás [Reaper Man - hu]
- Автор: Пратчетт Теренс Дэвид Джон
- Год: 2001
- Язык: венгерский
- Год: Cherubion
- ISBN: 963-9346-63-2
- Переводчик: Istv
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «A kaszás [Reaper Man - hu]». Краткое содержание книги:
Nem volt alatta arc. Még csak koponya sem. Füst kígyózott alaktalanul a köntös és egy aranykorona között.
Bill Kapu föltámaszkodott a könyökére.
KORONA? — A hangja remegett mérgében. — ÉN SOSEM VISELTEM KORONÁT!
Te sosem akartál uralkodni.
Az új Halál hátralendítette a kaszát.
És akkor ráébredt a régi Halál is, az új Halál is, hogy, ami azt illeti, a múló idő sziszegése nem maradt abba.
Az új Halál tétovázott és elővette az arany homokórát.
Megrázta.
Bill Kapu fölnézett az üres arcba a korona alatt. Tanácstalanság kifejezése látszott, még a viselésére alkalmas tényleges arcvonások híján is; a kifejezés önmagában lógott ott a levegőben.
Aztán látta, hogy a korona megfordul.
Miss Illabets kezét egy lábnyira széttárva, behunyt szemmel állt. Előtte a levegőben ott lebegett egy életfogytmérő halvány körvonala, benne a homok zuhatagként áramlott el.
A Halálok épp csak ki tudták venni az üvegen a szarkalábas nevet: Renáta Illabets.
Az új Halál orcátlan kifejezése a végső tanácstalanságévá vált. Odafordult Bill Kapuhoz.
A TE kedvedért?
De Bill Kapu már emelkedett és kibontakozott, mint a királyok dühe. Fölmordulva, kölcsönvett időn élve, maga mögé nyúlt és a keze rázárult az aratásnál használt kaszára.
A koronás Halál látta, mi jön és fölemelte saját fegyverét, de igen valószínű, hogy a világon semmi sem tudta volna megakadályozni a kopott pengét, amint keresztülvicsorgott a levegőn; olyan éllel látta el a harag és a bosszúvágy, amely túlment az élesség bármiféle meghatározásán. Lassulás nélkül haladt át a fémen.
NINCS KORONA — mondta Bill Kapu egyenesen a korona alatti füstbe nézve. — NINCS KORONA. CSAK AZ ARATÁS.
A köntös összecsukódott a pengéje körül. Elhaló jajgatás hallatszott, emelkedőben a hallásküszöb csúcsán túlra. Fekete oszlop, mint a villámlás ellentéte, villant föl a földből és tűnt el a fellegekben.
A Halál várt egy pillanatig, aztán óvatosan megböködte lábával a köntöst. A korona, eredeti alakjához képest némileg elgörbülve, egy darabig gurult, mielőtt elenyészett.
Ó — mondta a Halál elutasítóan. — DRÁMA.
Odament Miss Illabetshez és gyöngéden összenyomta a nő két kezét. Az életfogytmérő képe szertefoszlott. A kék és lila köd a látómező szélén elhalványult, amikor a szilárd valóság visszaáramlott.
Lent a városban az óra befejezte az éjfél elütését.
Az öregasszony borzongott. A Halál csattintott ujjaival a nő szeme előtt.
MISS ILLABETS? RENÁTA?
— Én… én nem tudtam, mi a teendő és azt mondtad, nem nehéz, és…
A Halál bement a csűrbe. Amikor kijött, fekete köntösét viselte.
Az öregasszony még mindig ott állt.
— Nem tudtam, mit tegyek — ismételte el, talán nem is a Halálnak. — Mi történt? Vége az egésznek?
A Halál körülnézett. A szürke alakok odaözönlöttek az udvarba.
LEHET, HOGY NEM — felelte.
További bevásárlókocsik bukkantak föl a harcosok sora mögött. Kis, ezüstös dolgozóknak látszottak, ám szórványosan meg-megcsillant egy-egy harcos sápadtarany színe.
— Vissza kéne vonuljunk a lépcsőhöz — indítványozta Dorina.
— Azt hiszem, pontosan azt akarják, hogy odamenjünk — mondta Motolla.
— És az nekem tökéletesen megfelel. Különben is, nem hinném, hogy azok a kehekek képesek lennének megbihkózni a lépcsővel, igaz?
— És maga nem igazán küzdhet életre-halálra — állapította meg Ludmilla. Lupin nem tágított a lány közeléből, sárga szemét azonban a lassan közelgő kerekekre szögezte.
— Szép is lenne, ha lenne rá sansz — jegyezte meg Motolla. Odaértek a mozgólépcsőhöz. A varázsló fölnézett. Bevásárlókocsik tolongtak a fölfelé vivő lépcső teteje körül, ám az út a lejjebb lévő szintre tisztának tűnt.
— Esetleg kereshetnénk egy másik utat fölfelé? — sugallta reménykedve Ludmilla.
Ráléptek a mozgólépcsőre. Mögöttük a bevásárlókocsik odatolultak, hogy elzárják a visszautat előlük.
A varázslók a lenti szinten voltak. Olyan mozdulatlanul álltak a cserepes növények és szökőkutak között, hogy Motolla először elment mellettük, föltételezve, hogy valamiféle szobrok vagy ezoterikus bútordarabok.
Az Arkrektor vörös műorrot viselt és néhány léggömböt tartott. Mellette a Kincstárnok színes labdákkal zsonglőrködött, de mint egy gép, tekintete üresen meredt a semmibe.
A Rangidős Lovász kissé arrébb ácsorgott, nyakában két hirdetőtábla lógott. Az írás rajtuk még nem érett meg teljesen, de Motolla a halál utáni életét tette volna rá, hogy végül valami olyasmi lesz, mint VÁSÁR!!!!
A többi varázsló összecsoportosult, mint bábuk, amelyeknek nem húzták föl a rugóját. Mindegyik nagy, téglalap alakú kitűzőt viselt a köntösén. Az ismerős, organikusnak látszó írás két szóvá kezdett növekedni, ami ennek rémlett:
bár, hogy miért tette ezt, teljes rejtély. Semmiképp se tűnt úgy, hogy a varázslók nagy biztonságban vannak.
Motolla csettintett ujjával a Dékán sápadt szeme előtt.
Nem érkezett reakció.
— Pedig nem halott — jelentette ki Reg.
— Csak nyugszik — felelte Motolla. — Ki van kapcsolva.
Reg meglökte a Dékánt. A mágus előredülöngélt, aztán tétován, ingadozva nyugalmi helyzetbe tántorgott.
— Hát, sose fogjuk kijuttatni őket innen — állapította meg Artur. — Így nem. Nem tudná fölébreszteni őket?
— Gyújtson meg egy tollat az orruk alatt — járult hozzá Dorina.
— Nem hiszem, hogy az működne — válaszolta Motolla. Állítását arra a tényre alapozta, hogy Reg Patkó csaknem a mágusok orra előtt tartózkodott és az, akinek szaglószerve kudarcot vall Mr. Patkó észlelésével, nyilvánvalóan nem reagálna puszta égő tollra. Vagy, ami azt illeti, nagy magasságból leejtett jókora súlyra.
— Mr. Alánk! — szólalt meg Ludmilla.
— Ismerte valaha egy gólemet, aki úgy nézett ki, mint ő — mesélte Reg Patkó. — Pont úgy, mint ő. Óriási nagydarab, agyagból készített fickó. Alapjában véve ennyi a tipikus gólem. Csak rájuk kell írnod valami különleges szent szót, hogy elindítsd őket.
— Mi, mint például „Biztonsági Szolgálat”?
— Lehet.
Motolla a Dékánt vizsgálgatta. — Nem — szögezte le. — Senkinek se lehet olyan sok agyagja. — Körbenézett rájuk. — Rá kellene jönnünk, hogy honnan jön ez a nyavalyás zene.
— Úgy érti, hogy hol vannak elrejtve a zenészek?
— Nem hiszem, hogy vannak zenészek.
— Muszáj, hogy legyenek zenészek, testvér — tiltakozott Reg. — Ezért nevezzük ezt zenének.
— Először is, egyáltalán nem olyan, mint bármilyen zene, amit valaha hallottam, és másodszor, mindig úgy véltem, hogy az embernek olajlámpásra vagy gyertyára van szüksége a világításhoz és itt nincs egy se és mégis fény ragyog mindenfelé — érvelt Motolla.
— Mr. Alánk? — szólította meg ismét Ludmilla, egyúttal oldalba is bökve őt.
— Igen?
— Megint itt jön néhány bevásárlókocsi.
A bevásárlókocsik a központi térből kivezető mind az öt folyosót eltorlaszolták.
— És nincs lefelé lépcső — jegyezte meg Motolla.
— Talán az, mármint ő, az egyik üveges részben van — sugalmazta Ludmilla. — Az egyik boltban?