A kaszás [Reaper Man - hu]

— Miről beszélsz? — akarta tudni az Arkrektor.

— Egyszerűen csak rámutattam a valószínűtlenségre, ami benne rejlik…

— Hallgass! — utasította az Arkrektor gyakorlatiasan. — Nekem úgy tűnik… nekem úgy tűnik… nézzétek, a meghalásnak muszáj folytatódnia, igaz? A halálozásoknak meg kell történnie. Pontosan ez az egész életben levés lényege. Eleven vagy, aztán meg halott. Egyszerűen nem fordulhat elő, hogy ez abbamarad.

— De a Halál nem jött el Motolláért — mutatott rá a Dékán.

— Egész idő alatt megtörténik — jelentette ki Maphlaves, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. — Folyton meghal mindenféle dolog. Még zöldségek is.

— De nem hiszem, hogy a Halál valaha is eljött egy krumpliért — tamáskodott a Dékán.

— A Halál mindenért eljön — szögezte le az Arkrektor.

A varázslók bölcsen bólogattak.

Egy idő múlva megszólalt a Rangidős Lovász: — Tudjátok, azt olvastam a minap, hogy a testedben minden atom kicserélődik hétévente? Folyton újak ragadnak hozzá és a régiek állandóan elhullanak. Szünet nélkül zajlik a dolog. Igazán bámulatos.

A Rangidős Lovász képes volt azt tenni egy beszélgetéssel, amihez, ha egy precíziós óra pedáljaival teszik, ugyancsak sűrű szirup szükségeltetik.

— Tényleg? És mi történik a régiekkel? — kérdezte Maphlaves, akarata ellenére érdeklődve.

— Nem t’om. Csak lebegnek szerte a levegőben, gondolom, míg nem ragadnak hozzá valaki máshoz.

Az Arkrektor sértődöttnek látszott.

— Mi, még varázslókhoz is?

— Ó, hogyne. Mindenkihez. Ez része a létezés csodájának.

— Az lenne? Szerintem úgy hangzik, mint a pocsék higiénia — felelte az Arkrektor. — Gondolom, nincs mód ennek leállítására?

— Nem hinném — válaszolta a Rangidős Lovász habozva. — Nem hiszem, hogy az embernek szabadna leállítania a létezés csodáit.

— De ez azt jelenti, hogy minden minden másból áll össze — fejtegette Maphlaves.

— Igen. Hát nem döbbenetes?

— Undorító, pontosan az — vágta rá kereken Maphlaves. — Különben is, amire ki akarok lyukadni… amire ki akarok lyukadni… — Elhallgatott, és megpróbált visszaemlékezni. — Az ember nem törölheti el a halált csak úgy, ez a lényeg. A Halál nem halhat meg. Ez olyan, mintha megkérnéd a skorpiót, hogy csípje meg saját magát.

— Ami azt illeti — szólt a Rangidős Lovász, mindig készen egy kapóra jövő ténnyel —, rá lehet venni a skorpiót, hogy…

— Fogd be a szád! — vágott közbe az Arkrektor.

— De nem hagyhatjuk, hogy egy élőhalott varázsló mászkáljon szerteszét — jelentette ki a Dékán. — Nem lehet tudni, mit vesz esetleg a fejébe, hogy aztán meg is tegye. Nekünk muszáj… véget kell vetnünk neki. A saját érdekében.

— Pontosan — értett egyet Maphlaves. — A saját érdekében. Nem lehet túl nehéz. Bizonyára tucatjával vannak módszerek az élőholtak elintézésére.

— Fokhagyma — vetette oda kurtán a Rangidős Lovász. — Az élőholtak nem szeretik a fokhagymát.

— Nem hibáztatom őket. Ki nem állhatom a nyavalyást — jegyezte meg a Dékán.

— Élőhalott! Élőhalott! — kiabálta a Kincstárnok, vádolóan mutatva ujjával. Oda se fütyültek rá.

— Igen, meg aztán ott vannak a szent tárgyak — folytatta a Rangidős Lovász. — A tipikus élőholt porrá omlik, amint rájuk pillant. És a napfényt se szeretik. És ha a legrosszabbra kerülne a sor, eltemeted őket egy keresztútnál. Az holtbiztos, az bizony. És beléjük döfsz egy karót, hogy biztos lehess, nem fognak többé fölkelni.

— Rajta fokhagymával — tódította a Kincstárnok.

— Nos, igen. Gondolom, tehetsz rá fokhagymát — törődött bele vonakodva a Rangidős Lovász.

— Nem hiszem, hogy fokhagymát kellene tenni egy jó karajra — tiltakozott a Dékán. — Csak egy kis olajat meg fűszert.

— A pirospaprika is finom — tette hozzá boldogan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Fogjátok be a szátok! — mordult rájuk az Arkrektor.