Az átok
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #2
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «Az átok». Краткое содержание книги:
Az apagyilkosság rávetülő vádja elől menekülve Adam testvér parancsnokságán keres menedéket. A Templom kész befogadni. Csakhogy Renaud mindössze tizennyolc éves élni szeretni akar vonzzák a nők... Coucy báró szolgálatába állva belépést nyer a leendő Szent Lajos udvarába ahol a félelmetes Kasztíliai Blanka a király anyja uralkodik aki azonnal élénk ellenszenvvel fogadja. Ott van azonban Provene-i Marguerite is a fiatal királyné akibe szenvedélyesen beleszeret. Ekkor éri utol az apagyilkosság vádja és élete rémálommá változik.
Kinek szentelje Renaud az életét melyet el akarnak venni tőle? A hihetetlen II. Konstantinápolyi Balduinnak az egykori Bizánc nincstelen császárának? IV. Ince pápának akitől legalább egy kevés segítséget remél? Robert d'Artois-nak a király forrófejű és aranyszívű öccsének magának a királynak akit sosem tud megszeretni? Vagy Marguerite-nek aki lassan felfedezi hogy egy szent mellett az életnek nem sok köze van a boldogsághoz?
Nehéz lesz a diadalhoz vezető út mire végre felöltheti a lovagság aranysarkantyúját. Az út mely Cipruson Damiettán Manszurán és Szírián át vezet a hetedik keresztes hadjárattal. Az út melyen Renaud ellenséggel találkozik - aki annál is félelmetesebb mert a templomosok védelmét élvezi - de meglepő hölgyalakokkal is: Hersende-dal a király orvosával a szenvedélyes és gátlástalan Flore-ral és végül Sancie-val a mókás kis csúfsággal...
– Gon… gondolja?
– Meggyőződésem, madame – suttogta Hersende, magában megállapítva, hogy Marguerite rózsás bőre ismét pipacspirosra vált, ahogy hozzátette: – Mondjuk ki a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nincs ebben semmi, ami sérthetné: a lovag szereti önt, azt hiszem, az első naptól fogva. És Sancie tudja ezt.
– Azt mondja, tudja? Istenem! Akkor miért jött vissza hozzám? Gyűlölnie kellene!
– Nem. Sancie is szereti önt. Másképp. És mivel nem sokra tartja magát, és sosem remélte, hogy szerelme viszonzásra talál, úgy döntött, önön keresztül szereti a lovagot, és talán segít neki kevésbé szenvedni: a királyné sosem nézhet szerelemmel más férfira, mint királyi férjére.
Marguerite elfordult, és lehajtotta a fejét.
– Egy királyné is ugyanolyan nő, mint mindenki más, Hersende – suttogta. – És ha a férje annyira szereti Istent, hogy csak szentségként, a gyermeknemzés érdekében közeledik a feleségéhez, az ölelések leginkább egy szükséglet kielégítésére hasonlítanak, mint az evés vagy az ivás. Hiányzik a szenvedély…
Hersende térdet hajtott, megfogta a kezét, és a homlokához húzta:
– Tudom, felség… és csodálom ezért. Csak azért beszéltem, hogy jobban felmérhesse mindkettőjük értékét. Mindenesetre nem lenne jó meghallgatni Renaud lovagot? Talán tud valamit.
– Bizonyára. Érte küldetek!
Néhány perccel később az öreg d'Escayrac úr, akinek ragaszkodását a királyné azzal hálálta meg, hogy állandó szolgálatába fogadta, elindult a Szent Mihály-templom melletti házba… kedvetlenül, és némi tiltakozás után. A legkiszámíthatatlanabb módon az öreg nemes, akinek az volt a feladata, hogy a hasra vigyázzon, szerelemre lobbant –
késői, de annál vadabb szerelemre – nemcsak a has, hanem a királyné egész személye iránt… A gondolat, hogy csapot-papot otthagyva el kell sietnie a király legfiatalabb, ám nem a legcsúfabb fegyvernökéért, kellemetlen volt a számára, és vitatkozni próbált:
– Nem úgy illene inkább, felség, hogy előbb értesíti a királyt Valcroze asszony balsorsáról? Szerintem neki kellene kihallgatnia Courtenay-t…
Balszerencséjére Marguerite nem volt olyan hangulatban, hogy bármiféle ellenvetést elfogadjon attól az embertől, aki eddig sosem kérdőjelezte meg az utasításait.
– Mi lelte, Sir Bemard? Valcroze asszony a keresztlányom, eltűnik egy homályos üzenet után, melyben rám hivatkoznak, és maga szerint először meg kellene kérdeznem, mit gondol a király? Ha így jártam volna el Damiettában, hol lennénk most?
– Tudom, felség, tudom… de… az illem…
– Miféle illem? – kiabálta Marguerite magánkívül. – Emlékeztetem, hogy péntek van, és az Isten teremtette összes pénteken a király imádkozik, böjtöl, bűnbánatot tart, és azt szereti, ha békén hagyják! Most pedig, ha nem akar elmenni, mondja meg: odaküldöm Montfort asszonyt vagy Seringes-t, ami még illetlenebb lenne, hisz kizárólag férfiak lakta házról van szó…
Escayrac nem számított ekkora viharra. Behúzta a nyakát, kivehetetlen bocsánatszavakat mormolt, és amennyire reumája engedte, sietve távozott, de a bizalmatlanság, melyet a jóképű Renaud ébresztett benne, szilárd ellenszenvvé alakult.
Amikor visszatért, oldott volt és szinte mosolygós. Igaz, nem Renaud-t hozta el, hanem Joinvillet, aki boldog volt, hogy alkalma nyílik meglátogatni a királynét. A szobájából nyíló, babérrózsával beültetett udvaron találták. Sétálgatott, és karján ringatta a kis Jean-Tristant, aki gügyögött és kalimpált, mosolyra fakasztva édesanyját.
Bájos volt a kép, Marguerite észre sem vette, hogy nézik. Ahogy meglátta a két bárgyún mosolygó arcot, hangulata azonnal megkeseredett:
– Joinville úr? Kedves, hogy meglátogat, de nem magát vártam. Azt hittem, Bernard lovag, hogy megértett…
– Igen, igen, madame! – sietett a magyarázattal a megszólított. – Nem tévedtem.
Csakhogy Courtenay úr nem volt a házban, és Joinville úr ajánlkozott, hogy eljön és elmagyarázza…
– Mit? – sóhajtott kimerülten Marguerite. – Hol van Courtenay lovag?
Joinville két lépést előrelépett, és meghajolt:
– Elutazott, felség. Ma hajnalban, a kapuk megnyitása után kapott egy üzenetet.
Felnyergeltette a lovát, és elment.
– Miféle üzenetet? És hova ment?
– Nem tudom, felség. Egy szót sem szólt. Felfegyverkezett, kis csomagot készíttetett össze a fegyvernökével, azután követte a küldöncöt, aki várt rá.
– A fegyvernöke természetesen vele tartott?
– Nem, felség. Az állt az üzenetben, hogy egyedül kell mennie…
Marguerite elhallgatott. Nem volt ínyére, ahogy a dolgok alakultak ma reggel. Most már a Sancie feletti aggodalomhoz hozzáadódott egy másik is, mely furcsán elszorította a szívét. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy a két eltűnés összefügg, a második az elsőből következik, és nem ígér semmi jót. A két férfi szólni sem mert.
Végül Marguerite Joinville-hez fordult:
– Legalább arra megkérte önt, hogy értesítse a királyt a távollétéről? Vagy nem tudja, hogy a törvényeink tiltják, hogy az ura engedélye nélkül eltávozzon?
Újra harag vibrált a hangjában, és szabad folyást engedett neki: így tudta legjobban leplezni aggodalmát.
– Igen, felség. Mielőtt elment, megkért, hogy kérjem a nevében a király bocsánatát, és mondjam el, hogy becsületbeli ügyről van szó…
– Akkor menjen, és mondja el neki, én pedig elkísérem. Ketten is kellhetünk, hogy eljussunk hozzá az ájtatosságában!
Renaud ekkor már messze járt. Ahogyan Joinville is mondta, hajnalban levelet kapott, egy utcakölyök hozta, amilyenek szinte maguktól születnek a keleti városok porából. Ez a fiú tiszta ruhát viselt, és miután átadta az üzenetet, leüli egy még bezárt üzlet küszöbére, és kijelentette:
– Várok.
Renaud ijesztőnek találta a levél tartalmát. Néhány szóban tudatták vele, hogy Madame de Valcroze-t elrabolta „egy emír, akiben szenvedélyt ébresztett, és ha nem akarja, hogy örökre eltűnjön egy hárem mélyén, a segítségére kell sietnie. Követnie kell az üzenet hozóját, aki elvezeti ahhoz, aki megadja számára a lehetőséget, hogy megmenthesse. Egyedül kell azonban mennie, és egy szót sem árulhat el senkinek a levél tartalmáról, melyet meg kell semmisítenie.
Elgondolkodva gyűrögette ujjai között az üzenetet, mintha további információkat próbálna kicsalni belőle. Milyen különös történet! Sancie-t elrabolták? Sancie szenvedélyt ébresztett egy emírben? Ki látta volna, hol és mikor? Leginkább a szenvedély szó döbbentette meg, hisz sosem képzelte volna, hogy „a kedves kis csúfságot” mindent elsöprő szépségként kezeljék, akinek érzelmi katasztrófák szegélyezik útját. Másról lehetett szó… de miről? Ahogy gondolkodott, a levél kiesett a kezéből, de csak akkor vette észre, amikor Pernon felvette, és kijelentette:
– Azt hallottam, a szaracénok fogékonyak a vörös hajra…
– Gondolod, hogy igaz lehet?
– Miért ne? Nem olyan nagyon szép az a hölgy, de nem is csúnya…
– Tényleg?
– Magát elvakítja a királyné! Igaz, mellette minden más nő jelentéktelen, de ez a hölgy nem. Csak az a kérdés – tette hozzá egészen más hangon Pernon –, érdekli-e magát a sorsa. Különben nem értem, miért magához fordultak. Hacsak nem akarják eltávolítani Akrából. Talán csapda?
– Lehet, de el kell mennem! Nyergeld fel a lovamat, és készíts össze egy táskát…