Az átok
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #2
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «Az átok». Краткое содержание книги:
Az apagyilkosság rávetülő vádja elől menekülve Adam testvér parancsnokságán keres menedéket. A Templom kész befogadni. Csakhogy Renaud mindössze tizennyolc éves élni szeretni akar vonzzák a nők... Coucy báró szolgálatába állva belépést nyer a leendő Szent Lajos udvarába ahol a félelmetes Kasztíliai Blanka a király anyja uralkodik aki azonnal élénk ellenszenvvel fogadja. Ott van azonban Provene-i Marguerite is a fiatal királyné akibe szenvedélyesen beleszeret. Ekkor éri utol az apagyilkosság vádja és élete rémálommá változik.
Kinek szentelje Renaud az életét melyet el akarnak venni tőle? A hihetetlen II. Konstantinápolyi Balduinnak az egykori Bizánc nincstelen császárának? IV. Ince pápának akitől legalább egy kevés segítséget remél? Robert d'Artois-nak a király forrófejű és aranyszívű öccsének magának a királynak akit sosem tud megszeretni? Vagy Marguerite-nek aki lassan felfedezi hogy egy szent mellett az életnek nem sok köze van a boldogsághoz?
Nehéz lesz a diadalhoz vezető út mire végre felöltheti a lovagság aranysarkantyúját. Az út mely Cipruson Damiettán Manszurán és Szírián át vezet a hetedik keresztes hadjárattal. Az út melyen Renaud ellenséggel találkozik - aki annál is félelmetesebb mert a templomosok védelmét élvezi - de meglepő hölgyalakokkal is: Hersende-dal a király orvosával a szenvedélyes és gátlástalan Flore-ral és végül Sancie-val a mókás kis csúfsággal...
– Legyen nyugodt!
Damietta óta szoros szálak szövődtek az öreg katona és a gyerek között. Pernon cserzett bőre gyengédséget takart, mely eddig rejtve, használatlanul, elcsitulva élt benne, a fiú balsorsának hallatán azonban felébredt. Basile pedig felfedezte, hogy tartozhat még a gyermeki világhoz, melyből oly durván szakították ki. Ragaszkodott Renaud-hoz, akit csodált, de Pernon más volt. Neki mindent el lehetett mondani, és mellette újra kisfiú lehetett, aki akár félhet is…
A joignyi parancsnokságon eltöltött rövid idő tapasztalatából Renaud tudta, hogy ezen a késői, de nem szokatlan órán az egész kolostor együtt van. Bizonyára a kápolnában. Kész volt udvariasan megvárni a mise végét. Az első udvarban várakozott, ahová némi habozás után a kapus vezette, aki a betolakodó kérésére a marsall keresésére indult. Renaud elhatározta, hogy mindenben törvényesen jár el, és az illemet követve hívja ellenségét párbajra.
Borotvált fej, durva metszésű arc, aszketikusan sovány test: Hugues de Jouy testvér, aki Renaud de Vichiers nagymesterré választása óta az új marsall volt, minden volt, csak rokonszenves nem. Friss sebesülése, mely bal szemétől vörösen futott lefelé, tovább növelte a belőle áradó taszítást. Míg Renaud nyugodtan előadta látogatása okát, ép szeme ellenségességet súroló türelmetlenséggel szegeződött rá.
– Lehetetlen fegyveres elégtételt követelnie egy templomos testvértől! A szabályzatunk tiltja a párbajt – felelte szárazon.
– Ez aztán a kényelmes szabályzat! Lehetőséget nyit a legrosszabb gaztettekre is anélkül, hogy felelni kellene értük! – vágott vissza Renaud megvetéssel felelve a megvetésre.
– Maga a rend ítéli el és bünteti meg a gyermekei által elkövetett bűnöket. Adja elő
kérését a nagymesternek. Tudnia kell, hogy bizonyítékot fog követelni.
– Bizonyítékot? Kész vagyok a Szentírásra megesküdni, hogy láttam, amint Roncelin de Fos átkutatja a helyet, ahol az apám, Thibaut de Courtenay visszavonultságban élt. Az érkezésem megakadályozta, hogy megszentségtelenítse a sírját… de a következő éjjel visszatért.
– Mit keresett volna?
– Éppen ezt szeretném megtudni tőle. Ahhoz, hogy ilyen aljasságot kövessen el, fontos dolognak kellett lennie. Ami azonban nem enyhíti a bűntett súlyát…
– Még egyszer kérdezem, mik a bizonyítékai?
– A szavam és a fegyvernököm vallomása. Valamint a konstantinápolyi császáré, aki nagy tisztelettel átvitette a megsértett holttestet a Courtenay kastély kápolnájába.
Ez nem elég?
– Konstantinápoly messze van! Megnehezíti az előkelő tanúvallomás ideérkezését.
De… megpróbálhatja beszerezni. Ha megjön, újra megvizsgáljuk a kérdést.
Halvány biccentéssel máris sarkon fordult, felszítva Renaud dühét:
– Legalább hívja ide Roncelin de Fos-t, és kérdezze meg előttem!
A marsall vissza sem fordult, csak a válla fölött vetette oda:
– Ez is lehetetlen! Roncelin testvér ma reggel elutazott safedi parancsnokságunkra az odaküldött erősítéssel.
– Szokása szerint, de előbb vagy utóbb megtalálom – morogta Renaud dühösen. –
Nem szökhet el mindig előlem!
A Templomot elhagyva egy ideig a tengerparton sétált, mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje kissé a nyugalmát. Haragja most már az egész rendre kiterjedt, ezekre az arrogáns férfiakra, akik nem féltek menedéket nyújtani sötétlelkű bűnözőknek, fennen hirdetve, hogy csakis a pápa alá tartoznak, és megtagadják a király hatalmát… sőt még azt is, hogy pénzt kölcsönözzenek neki, hogy kiegészíthesse a váltságdíjat! Mindezt azzal az ürüggyel, hogy mások pénzéről van szó. Szép kis ürügy, amikor egész Európa tele van a parancsnokságaikkal, és Párizsban az új rendháztornyukban őrzik a kérdéses király kincstárát! Naphosszat imádkozni nem elég ahhoz, hogy jó emberek legyenek!
Ezzel a Roncelin de Fos-val, aki mint az angolna, mindig kisiklik a keze közül, egy nap szembe kell néznie, karddal a kézben, akár tetszik a nagymesternek, akár nem!
Hazatérve Pernonnak egy szempillantás elég volt, hogy kitalálja, a lovag nem járt sikerrel, de ura felhős arcát látva magába fojtotta kérdéseit. Renaud mindössze annyit kérdezett:
– Te, aki mindig mindent tudsz, tudod, hol van Safed?
– Honnan tudnám? Én is, mint maga, most érkeztem.
– Akkor érdeklődj! Meg kell tudnom, pontosan hol van az a templomos vár, és melyik út vezet oda! Gyorsan, légy szíves!
– Nem várhat holnap reggelig? Késő van, tudja? És valami azt súgja, hogy leginkább alvásra lenne szüksége.
– Meglepne, ha el tudnék aludni. Az a nyomorult elképesztő védelmet élvez! Elég csak keresni, máris máshol van – sóhajtotta Renaud, és kioldotta kardját, majd lerogyott egy székre.
Pernon friss vizet töltött egy kupába, és szó nélkül felé nyújtotta, pontosan tudva, mi következik. Valóban, Renaud egy hajtásra kiitta.
– Ülj le – mondta azután. – Elmesélem.
Pernon éppen erre várt. Hagyta gazdáját beszélni, majd amikor az még egy kis vizet kért, óvatosan előhozakodott véleményéveclass="underline"
– Beszélhetek őszintén?
– Mindig is úgy szoktál!
– Nos: először is nem lett volna szabad egyedül odamennie…
– Nem látom be, mi többet tehettél volna te…
– Nem magamra gondoltam. Mivel nyílt kihívásra készült, két másik lovagot is magával kellett volna vinnie…
– Az ügy csakis rám tartozik!
– Tudom. Ugyanakkor mintha megfeledkezett volna arról, hogy a király fegyvernöke, és mielőtt a parancsnoksága kellős közepén nyíltan kihív egy templomost, az engedélyét kellett volna kérnie. Abban a nagyon valószínűtlen esetben, ha megadta volna az engedélyt – ami meglepne, ha arra gondolunk, hányan haltak meg Damiettánál, élükön a nagymesterrel –, talán saját kezűleg írott levelet és két kísérő
lovagot adott volna maga mellé. Úgy azonban, ahogyan maga járt el, esélye sem volt.
Meggyőződésem, hogy ezek a szerzetes katonák furcsa emberek, akik ugyanúgy képesek a legjobbra, mint a legrosszabbra, de remekül harcolnak, és az adott helyzetben a királynak túl nagy szüksége van rájuk ahhoz, hogy magánügyben támadja őket…
– Vagyis igazam volt, hogy egyedül próbálkoztam – felelte Renaud gúnyosan elhúzva a száját. – És visszatértünk a kiindulóponthoz: meg kell tudnunk, hol van Safed, hisz ott van Roncelin de Fos!
– Istenem, milyen makacs! Könyörgök, menjen aludni! Holnap talán tisztábban lát majd…
Másnap Pernon ismeretek egész tárházával tért vissza. Safed, melyet a templomosok újjáépítettek azután, hogy Szaladin lerombolta, Tortosa mellett a legerősebb váruk lett, és a frank királyság tragikus zsugorodása óta a legfélelmetesebb határállomása. Azt beszélték, hogy a Templom több mint egymillió szaracén aranyat költött a felfegyverzésére, ezerhétszáz embert etetnek ott mindennap, s háború idején még többet. A garnizon ötven lovag testvérből, harmincöt őrmester testvérből, lovakból és fegyverekből, ötven turkopolból, háromszáz kisegítőből, nyolcszáz fegyvernökből és negyven rabszolgából áll…
– Egy egész világ! Szilárdan megerősített város – magyarázta Pernon. – Látja, felesleges odamennie! Szétlapítanák, akár egy tojást, és többé senki sem hallana maga felől!
– Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy merre van.
– Akrától keletre majdnem egyenes vonalban tíz mérföldre, és öt mérföldre, északra Tibériástól – magyarázta a fegyvernök gondterhelt sóhajjal, melyet Renaud meg sem hallott. A lehető legjobb hírt hallotta.