Lakott sziget
- Автор: Sztrugackij Arkagyij, Sztrugackij Borisz
- Год: 2009
- Язык: венгерский
- Год: Metropolis Media Group
- ISBN: 978-615-515862-9
- Переводчик: Györgyi Weisz
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «Lakott sziget». Краткое содержание книги:
Makszim Kammerer, a zöldfülű szabad kutató a végtelent járja, újabb lakható, illetve lakott világok után kutatva. Amikor aztán egy űrbalesetet követően hajótörést szenved egy ismeretlen bolygón, egyáltalán nem biztos benne, hogy itt huzamosabb ideig elélhet az ember. Szétforgácsolódott birodalmacskák tengődnek az atomháború kínjait nyögő földjén, mindennaposak a mutációk, az eldugottabb vidékeken pedig még mindig a hajdani idők hadigépezetei szedik áldozataikat.
Vajon sikerül-e újból egy néppé, szerves egésszé kovácsolni a pártoskodó kiskirályok által szédített tömegeket, vajon létrejöhet-e még működőképes társadalom a politika szörnyetegeinek meddővé vált harcterén?
A Sztrugackij testvérek egykor mind nálunk, mind hazájukban betiltott regénye a világ SF-irodalmának igazi gyöngyszeme, és mondanivalója szerencsére (vagy sajnos) éppolyan időszerű, mint megírásakor. Ezt igazolja az is, hogy Oroszországban idén mutatták be kétrészes, monumentális filmváltozatát, amely talán idővel eljut a hazai mozikba is.
Mikor az egész véget ért, még egy kicsit tovább feküdt, bágyadtan, kimerülten. Igen, ennek a pokoli fájdalomnak megvolt a jutalma: a félórányi lidércnyomást pár percnyi mennyei boldogság követte.
Kimászott a kádból, a tükör előtt egy pillanatra zavarba jött, aztán az ajtót kissé kinyitva átvett egy friss törölközőt a komornyiktól. Felöltözött, visszament a dolgozószobába, megivott még egy pohár meleg tejet, megevett egy kis tál sűrű kását mézzel, tétlenül ült egy darabig, míg teljesen magához nem tért a kiállt megpróbáltatások után, aztán telefonált a referensének, és kérette a kocsiját.
A Különleges Kutatások Minisztériumához vezető, kormányzati járműveknek számára fenntartott út a napnak ebben a szakában néptelen volt. A sofőr a közlekedési lámpák jelzéseit rendre figyelmen kívül hagyta, és időről időre bekapcsolta a hangos, mély hangú szirénát. Három perccel tizenegy előtt érkeztek a minisztérium magas, sárga kapujához. Egy díszegyenruhás légiós átjött az úton, odament a kocsihoz, és benézett. Felismerte a főügyészt, tisztelgett. A kapu azonnal kitárult, látni engedve a sűrűn beültetett kertet, a sárga és fehér lakóházakat, és mögöttük az intézet hatalmas, négyszögletes épületét.
Ahogy lassan végiggördültek a sebességkorlátozó táblákkal jelölt keskeny úton, elhaladtak egy játszótér, egy úszómedencének helyet adó zömök épület, és a klub színes épülete mellett. Mindezeket sűrű lombozat, és a legtisztább levegő vette körül. Olyan különleges illata volt, aminek sem erdő, sem mező nem érhetett a nyomába. — Ó, ez a Vándor. Ez mind az ő műve. Egy egész rakás pénzt elherdált erre a létesítményre. De biztosan megvolt az eredménye. Az alkalmazottai szeretik. Így kell élni; így kell ezt csinálni. Egy rakás pénzt elköltött, a Szultán rettentő dühös volt, és még most is az. Hogy kockázatos? Persze hogy az; a Vándor vállalta, de ennek az lett az eredménye, hogy a minisztérium most tényleg az övé. Az emberei sosem fogják elárulni, vagy áskálódni ellene. Ötszáz alkalmazott dolgozik neki, főleg fiatalok. Ők nem olvasnak újságot, nem hallgatják a rádiót; nincs rá idejük — túlságosan lekötik őket a fontos kutatások. Így hát az emitterek itt nem érik el a céljukat; vagy inkább máshová céloznak, oda, ahol a Vándornak több hasznot hoznak. Igen, Vándor, én a te helyedben nem sietném el a dolgot azokkal a védősisakokkal. Biztosan te sem sieted el. De, a fenébe, hogy kaphatnálak a kezeim közé? Bárcsak találhatnék egy másik Vándort. Nem, az egész világon nincs még egy olyan elme, mint az övé, és ő tudja ezt. Nyitva tartja a szemét, keresi a tehetségeket. Fiatal korukban szerzi meg őket; nagyon kedves hozzájuk; elviszi őket a szüleiktől — és a szülők, azok a bolondok, odavannak a boldogságtól — és máris újabb kis katona csatlakozott a seregéhez. Micsoda szerencsém van, hogy a Vándor most nincs itthon!
A kocsi megállt, és a referense szélesre tárta az ajtót. A főügyész kikászálódott, és felment a lépcsőn az üvegezett előcsarnokba. Nagyfejű és az asszisztense már vártak rá. Arcára szándékosan unatkozó kifejezést erőltetve lagymatagon megrázta Nagyfejű kezét, rápillantott az asszisztensére, aztán hagyta, hogy a felvonóhoz kísérjék. Felsorakoztak a protokollnak megfelelően: elöl az államügyész, utána a minisztérium helyettes vezetője, aztán az államügyész referense, és a helyettes vezető rangidős asszisztense. A többiek az előcsarnokban maradtak. A csoport tovább ment Nagyfejű irodájába, és újból felsorakozott a protokoll szerint: a főügyész, aztán Nagyfejű; a főügyész referense és Nagyfejű rangidős asszisztense a fogadószobában maradtak. Amint beléptek a belső irodába, a főügyész fáradtan belesüppedt egy karosszékbe, Nagyfejű pedig rögtön munkához látott. Gombokat nyomott meg az íróasztal szélén, mire titkárok egész serege érkezett rohanva az irodába, és ő teát rendelt.
A főügyész szórakozásképpen Nagyfejű tanulmányozásával töltötte ez első néhány percet. A férfi arcára rendkívüli módon kiült a bűntudat. Vonakodott egyenesen az ember szemébe nézni, a haját simogatta, a kezét tördelte görcsösen, és számos öntudatlan, ideges mozdulatot tett. Mindig így viselkedett. Mondhatnánk, ez volt az ő alaptőkéje. Állandóan a rossz lelkiismeret gyanúját keltve folyamatosan alapos ellenőrzés alatt állt. A Közegészségügyi Minisztérium éjjel-nappal vizsgálta az életét. És mivel feddhetetlen volt, minden újabb ellenőrzés csak megerősítette meglepő ártatlanságát. Látványosan haladt felfelé a ranglétrán.
Az államügyész nagyon jól tudta ezt, ő maga ellenőrizte Nagyfejűt három alkalommal is, mégis most, miközben tanulmányozta, és mulattatta magát a komédiázásával, hirtelen azon kapta magát, hogy eltűnődik: vajon nem arról van-e szó, hogy az öreg róka tudja, hol van a Vándor, és most halálra van rémülve, hogy kiszedhetik belőle ezt az információt. A főügyész nem tudott ellenállni a kísértésnek.
— A Vándor üdvözletét küldi — mondta mintegy mellékesen, ujjaival dobolva a szék karfáján.
Nagyfejű egy pillanatig a főügyészre nézett, aztán elfordította szemét.
— Igen — mondta, az ajkát harapdálva. — Hát, perceken belül itt lesz a teánk.
— Kérte, hogy hívd fel — mondta a főügyész még inkább közömbös hangon.
— Mi? Hááát… Rendben. A tea ma különlegesen jó lesz. Az új titkárom igazi szakértő a teafőzés terén… Ami… Háát… Hol tudnám felhívni?
— Nem értem — mondta a főügyész.
— Úgy értem, ahhoz, hogy felhívjam, tudnom kéne a számát. Sosem adja meg a számát. — Kínosan elpirulva Nagyfejű matatni kezdett az asztalon, tenyerével itt-ott rácsapva, míg meg nem találta a ceruzát. — Mit mondott, hol hívhatnám vissza?
A főügyész feladta a próbálkozást.
— Csak vicceltem.
A gyanú árnyéka suhant át Nagyfejű arcán. — Hát, szóval csak vicceltél? — Erőltetett nevetésben tört ki. — Az biztos, jól átvertél. Én meg azt hittem… Ha-ha-ha! Na, itt a tea.
A főügyész elfogadott egy pohár erős teát az elegáns titkár ápolt kezéből.
— Rendben, Nagyfejű, lássunk munkához. Nincs sok időm. Hol a jelentés?
Miután tett néhány felesleges mozdulatot, Nagyfejű előhúzta az ellenőrzési jelentést az asztalfiókból, és átadta a főügyésznek. Határozatlan viselkedése azt sugallta, hogy a jelentés tele van hamis információkkal, a célja az, hogy félrevezesse az ellenőrző személyt, és felforgató szándékkal fogalmazták meg.
— Nos, jól van. — A főügyész belekortyolt a teájába. — Lássuk csak, mi ez. „Ellenőrzési jelentés.” Jó. Interferenciás jelenségek laboratóriuma. Spektrális vizsgálatok laboratóriuma. Integrális sugárzás laboratóriuma. Semmit nem értek belőle, beletörik a bicskám. Te meg tudod fejteni ezt a szöveget?
— Én… hát tudod, én sem egészen értem. Én igazából csak egy adminisztrátor vagyok. Igen, adminisztrátor. Az a dolgom, hogy általános útmutatásokat adjak, igazgassak.
Nagyfejű kerülte a főügyész tekintetét, ajkát harapdálta, heves mozdulattal a hajába túrt. Teljesen nyilvánvalónak tűnt, hogy ez az ember nem egy adminisztrátor, hanem nagyon alapos kiképzésen átesett honti kém. Micsoda figura!
A főügyész visszatért a jelentéshez. Mélyen szántó megjegyzést tett az energiaerősítő csoport által elkövetett költségvetés-túllépést illetően; rákérdezett, ki az a Zon Barutu, és hogy nem rokona-e Moru Barutunak, az ismert írónak és propagandistának; megrótta Nagyfejűt egy lencse nélküli refraktométer beszerzése miatt, ami embertelen összegbe került, és még mindig nem helyezték üzembe. Röviden összefoglalta a sugárzás kutatás- és fejlesztési szektor munkáját, megjegyezve, hogy hiányoznak a jelentős haladást igazoló bizonyítékok (– Hál' Istennek! — tette hozzá magában) és hogy a személyes véleményét csatolni fogja az ellenőrzési jelentés végső fogalmazványához.