A Szigetvilág varázslója [A Wizard of Earthsea - hu]

Ha ez bűvös káprázat volt, hihetetlenül erősnek kellett lennie: szárazföldnek tüntette fel a Nyílt-tengert. Bükköny összeszedve minden bátorságát és eszét, elkezdte mondani a feltáró rigmust, ügyelve minden óvatosan kiejtett szótagnál, hogy történik-e valami változás vagy torzulás a mélységes óceán eme különös sekéllyé válását, kiszáradását eredményező látomásban. De semmi sem történt. A varázsigéinek talán itt nem volt semmi erejük, s lehet, hogy egyébként is csak a maga látomására lettek volna hatással, s nem az itt működő mágikus hatalomra. Vagy lehet, hogy mégsem káprázat ez az egész, és valóban a világ végére érkeztek.

Kóbor semmi mással nem törődve evezett, egyre lassabban immár, hátra-hátratekintve, csatornák, zátonyok és sekélyesek között kanyarogva, melyeket csak az ő szeme látott. A csónak megremegett, ahogy a gerince feneket ért. Feneketlen mélység kellett, hogy legyen alattuk, a csónak mégis szárazra futott. Kóbor behúzta az evezőket, de zörgésük rettenetes volt, hiszen semmilyen más hang nem hallatszott. Elnémult a víz, a szél, a fa és a vitorla hangja, elveszett egy talán örökké tartó, mélységes mély csöndben. A csónak nem mozdult. A tenger homályos, dermedt homokká változott. Semmi sem mozdult, sem a sötét égen, sem ezen a valószínűtlen szárazföldön, mely körös-körül, ameddig a szem ellát, a sűrűsödő sötétségbe veszvén elterült.

Kóbor felállt, és botját megmarkolva könnyedén átlépett a csónak peremén. Bükköny várta a csobbanást, hogy alámerül a tengerben, amely bizonyos, hogy ott volt e mögött a vizet, eget és fényt eltakaró, száraz és homályba vesző lepel mögött. De a tenger eltűnt. Kóbor ellépett a csónaktól. A sötét homokban kirajzolódtak lábnyomai, s léptei alatt homok súrlódását lehetett hallani.

Botja fényleni kezdett, de nem lidércfényt, hanem éles, fehér ragyogást árasztott magából, s hamarosan oly tündöklően világított, hogy ujjain is átvöröslött a bot izzása.

Kóbor ellépdelt a csónaktól, irány nélkül. Irány nem létezett, sem észak, sem dél, sem kelet, sem nyugat, csak valami felé vagy attól el.

A bámuló Bükkönynek úgy tűnt, mintha valami óriási, lassan mozgó csillag haladna a sötétségben, amely körül még sűrűbb, feketébb sötétség gyűlt össze. Észrevette ezt Kóbor is, ki egyre csak előrenézett, át a fényességen. Kis idő múlva egyszer csak a fénykör halovány, legtávolabbi szélében megpillantott egy árnyat, mely a homok felett őfelé közeledett.

Először alaktalan volt, aztán hogy közelebb ért, emberi kinézetet öltött. Ősz hajú, zord öregembernek tűnt, de alighogy Kóbor apjára, a bronzkovácsra ismert benne, máris fiatal emberré változott: Jáspissá. Jáspis pökhendi, jóképű ifjú arcát, ezüstcsatos szürke köpönyegét s merev lépteit látta az alakban viszont, ki tekintetét gyűlölködve szegezte reá a sötét légen át. Kóbor nem állt meg, csak lelassította lépteit, s botját kissé magasabbra emelte. A bot felragyogott, fényében lehullott Jáspis külsője az alakról, s helyette Tarpáni közeledett tovább feléje. Tarpáni arca azonban püffedt volt, és fakó, mint egy vízbe fúlt emberé, s kezével furcsán intett, mintha hívná Kóbort. Ő azonban most sem állt meg, csak haladt előre, pedig már csak pár méter választotta el őket. Akkor a lény váratlanul teljesen elváltozott, kiterjeszkedett kétfelé, mintha óriási, keskeny szárnyakat növesztett volna, s közben vonaglott, dagadt, zsugorodott. Kóbor egy pillanatra meglátta Szighor fehér arcát, majd két kimeredő, zavaros szemet, aztán hirtelen egy eltorzult ajkú, rémületbe merevedett arcot — hogy emberé vagy szörnyetegé, azt nem tudta —, melynek a szeme helyén feneketlen fekete üresség nézett vissza rá két lyukon.