A Szigetvilág varázslója [A Wizard of Earthsea - hu]

— Félre az utamból, hitvány férgek! — kiáltotta Cerrüsz sziszegő rosszáni nyelven. A szolgák a földre roskadtak, vonaglottak, egyikük felordított.

— A kapu felé kell mennünk, nincs más kiút. Te látod-e, Karvaly? Meg tudod találni?

Rángatta Kóbor kezét, de az tétovázott.

— Miféle varázslatot bocsátottál rájuk?

— Forró ólmot eresztettem a csontjaikba, hadd pusztuljanak bele. Gyorsan, ha mondom, mert mindjárt ránk uszítja a kő szolgáit, én meg nem tudom megtalálni a kaput! Erős varázslat van rajta! Gyorsan!

Kóbor nem értette Cerrüszt, hiszen ő ugyanolyan jól látta a bűvös kaput, mint a vár kőből épült árkádsorát, melyen keresztül az odalátszott. Átvezette hát Cerrüszt alatta, majd át az előudvar érintetlen haván, s miután elmormolt egy nyitó varázsigét, kiléptek a bűvös fal kapuján.

Cerrüsz külseje megváltozott, amint kikerültek a Terranon várának ezüstös félhomályából. Szépségét nem tompította a láp rideg derengése, de melléje valami ádáz boszorkányos jelleg társult —, s Kóbor végre felismerte Re Albi nagyurának s a rosszáni varázslónőnek a lányát, ki sok-sok évvel ezelőtt az Oromon háza mögötti zöld réteken évődött vele, s aki rávette, hogy olvassa el azt a rigmust, amely az árnyat szabadon engedte. De nem sokat gondolt vele, minden érzékével azonnal és éberen kémlelt körül, ellenségét, az árnyat keresve, amely őt várta valahol a mágikus erejű falak innenső oldalán. Lehetséges, hogy zombit még most is, Szighor porhüvelyébe bújva, de lehet, hogy a sűrűsödő sötétségben rejtőzködik, várva, hogy reá vethesse magát, s az ő élő húsába itassa alaktalan valóját. Kóbor érezte, hogy közel jár, de látni nem látta. Fürkésző szeme azonban észrevett néhány lépésnyire a kaputól egy apró, sötét valamit, amit a hó félig betemetett. Lehajolt, aztán lágyan fölemelte a két tenyerében. A pomat volt, selymes, rövid szőre csatakos a vértől, s kicsiny teste könnyű, merev és hideg.

— Változz át! Változz át, jönnek! — sikította Cerrüsz megragadva Kóbor karját, s a torony felé mutogatott, mely mint hosszú, fehér agyar magaslott mögöttük a szürkületben. A talpazata táján rések támadtak, melyekből fekete teremtmények kúsztak elő, s hosszú szárnyukat csattogtatva lassú csapásokkal, körözve felemelkedtek, s a falakon át a hegyoldalon védtelenül álló Kóbor és Cerrüsz felé igyekeztek. Az a rázkódó morajlás, amit a várban hallottak, mind hangosabb lett, s talpuk alatt a föld nyögni, rengeni kezdett.

Kóbor rettentő haragra gerjedt, szívét heves gyűlölet töltötte el minden kegyetlen s ördögi mesterkedés ellen, mely őt tévútra vezette, csapdába csalta, s halálra üldözte.

— Változz át! — sikoltotta neki Cerrüsz, aki egy lihegve elhadart varázsigével szürke sirállyá zsugorodott s elrepült. Kóbor azonban lehajolt, és letépett egy szál hóból kimeredő, száraz és vékony vadfüvet a halott pomat mellől. Magasra emelte a fűszálat, s beszélni kezdett hozzá Igazi Nyelven, amire az megnyúlt, megvastagodott, s amint az utolsó szó elhangzott, Kóbor jókora varázslóbotot tartott a kezében. Még nem lángolt pusztító, vörös tűzzel, amikor a Terranon várából előrajzott fekete, szárnyas szörnyetegek lecsaptak rá, s ő kaszabolni kezdte őket, csak a fehéren izzó varázstűzig hevült, mely nem éget, csak a sötétséget űzi el.

A kő szolgái újra támadtak. E rücskös szörnyetegeket, melyek még a madarakat, sárkányokat és az embert megelőző korokban éltek, rég elfeledte napjaink világa, de a kő ősi, gonosz és sohasem feledő hatalma új életre keltette őket. Nekirontottak Kóbornak, le-lecsaptak rá. Érezte a körülötte kavargó pengeéles karmok suhintását, s dögletes bűzüktől rosszullét környékezte. Vadul védekezett, vagdalkozott, s a dühéből meg egy szál vadfűből összekovácsolt botjával visszaverte seregüket. Hirtelen mind felemelkedett, mint dögről elrebbenő hollók, s hangtalanul, csapkodó szárnyakkal elhúztak abba az irányba, amerre Cerrüsz szürke sirály alakjában repült. Rengeteg szárnyukkal lomhának tűntek, de sebesen szálltak, egy-egy csapással hosszan lendülve előre a levegőben. Egyetlen sirály sem bírhatja sokáig a versenyt e roppant sebességgel.

Akkor hirtelen, mint egykor Kútfőn, Kóbor magára öltötte egy nagy sólyom alakját; nem a karvalyét, amelyről elnevezték, hanem a vándorsólyomét, mely röpül, mint a nyíl, sebes, mint a gondolat. Erős, hegyes, csíkos szárnyán röpült, röpült, üldözőbe véve üldözőit. A levegő elsötétült, s a felhők között csillagok tűntek elő. Messze az égen a fekete, zilált falka mind egy pontban tülekedett egymás hegyén-hátán. A fekete, kavargó kupac mögött ott nyújtózott a tenger a nap utolsó, sápadtszürke fényében. A sólyom-Kóbor sebesen és egyenesen a kő teremtményei közé vetette magát, de azok szerteszét rebbentek, akár a vízcsöppek egy kavics csobbanásakor. A prédájukat azonban elkapták. Egyiknek vér tapadt a csőrére, a másiknak fehér toll ragadt a karmai közé, s mögöttük nyoma sem volt sirálynak a halovány tenger fölött.

Aztán megint nekirontottak Kóbornak ormótlan, sebes kő gyanánt, éles csőrük tátva. Ő pedig, fordulva még egyet fölöttük, kieresztette haragvó sólyomvijjogását, aztán nekilódult, keresztülsuhanva Rosszán lapos partjai és a hullámtörők felett a nyílt tenger irányába.