Lakott sziget

— De arra emlékszem, hogy sosem céloztam sehol semmire.

— Kapitány úr!

— Arra emlékszem, hogy sosem céloztam sehol semmire, kapitány úr. És nem értem, miről beszél, kapitány úr.

Gaj lépett be, két jelölt kíséretében. Elkezdtek nehéz bilincseket rakni a foglyokra.

— Ezek itt szintén emberi lények — mondta váratlanul a kapitány. — Van feleségük, gyerekeik. Szeretnek valakit, és őket is szereti valaki.

A kapitány nyilvánvalóan gúnyolódott, de Maxim pontosan azt mondta, amit gondolt: — Igen, kapitány úr. Ők szintén emberi lénynek tűnnek.

— Nem erre számítottál?

— Nem, kapitány úr. Valami egészen másra számítottam.

Habár a szeme sarkából látta Gaj riadt arckifejezését, mert émelygett, és belefáradt a hazudozásba, hozzátette: — Azt hittem, tényleg degeneráltak lesznek, mint a meztelen, piszkos… állatok.

— Meztelen, piszkos hülyék, — csattant fel a kapitány. — Nem az erdőben vagy, tudod? Itt ezek úgy néznek ki, mint az emberek. Derék, kedves emberek, akik kínzó fejfájást kapnak az erős érzelmektől… úgy, mint te — tette hozzá váratlanul.

— Nekem soha nem fáj semmim, kapitány úr. Önnek igen?

— Micsoda?

— Olyan ingerültnek tűnt, hogy én arra gondoltam…

— Kapitány úr! — Gaj szólalt meg reszkető hangon. — Kérek engedélyt jelenteni. A foglyok magukhoz tértek, uram.

A kapitány ránézett, és ironikusan elmosolyodott. — Ne aggódj, káplár. A cimborád ma bebizonyította, hogy igazi légiós. Ha ő nincs, most Csacsu kapitány lenne itt kiterítve, golyóval a fejében. — Felnézett a plafonra, és kifújt egy jókora füstfelhőt. — Jó orrod van, káplár. Most azonnal elő kéne léptetnem ezt a csibészt tényleges közlegénnyé; masszaraks, még tisztet is csinálnék belőle! Megvannak a képességei, hogy brigadéros lehessen: szeret a tiszteknek kérdéseket feltenni. De most már értem, káplár. Jó okod volt rá, hogy megírd azt a jelentést. Ezért várunk egy kicsit, mielőtt előléptetnénk. — A kapitány felkelt, döngő léptekkel megkerülte az asztalt, és megállt Maxim előtt. — Egyelőre még rendes közlegényt sem csinálunk belőle. Kitűnő harcos, de még zöldfülű. Gatyába kell ráznunk… Vigyázz! — kiáltott fel hirtelen. — Gaal káplár, vigye el a foglyokat! Pandi közlegény és Szim jelölt, fogják a festményemet és minden papírt a lakásban, és hozzák le nekem a teherautóhoz.

Megfordult, és elhagyta a szobát. Gaj szemrehányóan Maximra nézett, de nem szólt semmit. A légiósok rúgásokkal és lökésekkel talpra állították a foglyokat, és az ajtóhoz vezették őket. Azok nem tanúsítottak ellenállást, de úgy imbolyogtak és hajladoztak, mint egy darab kocsonya. A zömök férfi, aki az előszobában lövöldözött, hangosan nyögött, és félhangon átkozódott. A nő ajkai hangtalanul mozogtak; szemei üvegesen csillogtak.

— Hé, Mak! — mondta Pandi. — Vedd le a takarót az ágyról, és csomagold bele a könyveket. Húzd le a lépcsőn… Én viszem a festményt. Ja, és ne felejtsd itt a fegyveredet, fafej! Csodálkozol, hogy a kapitány miért kapott le a tíz körmödről, igaz? Eldobtad a fegyveredet. Képzeld csak el, hogy a csatában eldobod a puskádat. Balfék!

— Állítsd le magad, Pandi — mondta Gaj dühösen. — Fogd a festményt, és gyerünk!

Az ajtóban Pandi visszafordult Maxim felé, ujjával megkopogtatta a homlokát, aztán eltűnt. Hallották, hogy teli torokból a „Nyugi, mama” nótát énekli a lépcsőn lefelé menet. Maxim az asztalra fektette a fegyverét, és odament a könyvkupachoz, amit az ágyra és a padlóra borítottak. Azelőtt sosem látott ezen a bolygón ennyi könyvet egy helyen, csak a városi könyvtárban. A könyvesboltokban persze volt ennyi könyv, de nem ennyi féle.

A lapok megsárgultak a kortól. Néhány könyvet dedikáltak, és néhány, Maxim meglepetésére, érzékelhetően radioaktív volt. Nem volt rá ideje, hogy kellően megvizsgálja őket.

Maxim összecsomagolt két batyura valót, aztán szünetet tartott, hogy körülnézzen a szobában. Üres, elferdült polcok, sötét foltok, ahol valamikor festmények lógtak… a képeket kitépték a keretükből, és összetaposták őket. Nyoma sem volt fogorvosi felszerelésnek. Felvette a batyukat és elindult az ajtó felé, aztán eszébe jutott a fegyvere, és visszament érte. Az asztalon, üveglap alatt, két fénykép feküdt. Az egyiken egy sápadt asszony négy év körüli fiút lovagoltat a térdén. A másikon gyönyörű hegyi táj látszott, régi, leomlott toronnyal. Maxim a hátára vetette a fegyvert, és visszament a batyukhoz.