Az átok
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #2
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «Az átok». Краткое содержание книги:
Az apagyilkosság rávetülő vádja elől menekülve Adam testvér parancsnokságán keres menedéket. A Templom kész befogadni. Csakhogy Renaud mindössze tizennyolc éves élni szeretni akar vonzzák a nők... Coucy báró szolgálatába állva belépést nyer a leendő Szent Lajos udvarába ahol a félelmetes Kasztíliai Blanka a király anyja uralkodik aki azonnal élénk ellenszenvvel fogadja. Ott van azonban Provene-i Marguerite is a fiatal királyné akibe szenvedélyesen beleszeret. Ekkor éri utol az apagyilkosság vádja és élete rémálommá változik.
Kinek szentelje Renaud az életét melyet el akarnak venni tőle? A hihetetlen II. Konstantinápolyi Balduinnak az egykori Bizánc nincstelen császárának? IV. Ince pápának akitől legalább egy kevés segítséget remél? Robert d'Artois-nak a király forrófejű és aranyszívű öccsének magának a királynak akit sosem tud megszeretni? Vagy Marguerite-nek aki lassan felfedezi hogy egy szent mellett az életnek nem sok köze van a boldogsághoz?
Nehéz lesz a diadalhoz vezető út mire végre felöltheti a lovagság aranysarkantyúját. Az út mely Cipruson Damiettán Manszurán és Szírián át vezet a hetedik keresztes hadjárattal. Az út melyen Renaud ellenséggel találkozik - aki annál is félelmetesebb mert a templomosok védelmét élvezi - de meglepő hölgyalakokkal is: Hersende-dal a király orvosával a szenvedélyes és gátlástalan Flore-ral és végül Sancie-val a mókás kis csúfsággal...
Végeérhetetlennek tűnt az emelkedés a lovag számára, akiben keveredett az öröm, hogy viszontláthatja a szeretett hölgyet, és a homályos aggodalom. Végre elértek egy folyosót, melyet itt-ott fáklyák világítottak meg, s mely a fal mentén kanyargott.
Megindultak, egészen addig, míg a nő felemelt egy kárpitot, fölfedve egy szerény méretű, de szőnyegekkel és selyemkárpitokkal pazarul berendezett helyiséget. Ebben a pillanatban lant hangja hallatszott, és Renaud szíve hevesen megdobbant.
A nő ujját szájára téve csöndre intette, s bevezette, ahol egy újabb kárpit mögött egy ajtó nyílt. Kinyitotta, és betolta rajta a lovagot, majd azonnal becsukta mögötte: Renaud Marguerite hálószobájába lépett…
Semmit sem látott a környezetbőclass="underline" csakis őt látta! A legkevésbé sem látszott betegnek. Félig feküdt egy törökös díványon, számtalan párna között, s ő maga zenélt.
Bő, aranyhímzésekkel borított, mélyen kivágott ruhát viselt, melyet Cipruson szeretett meg. Álmodozott, miközben ujjai könnyedén simogatták a húrokat. Sötét, ragyogó haját vállára hulló, vaskos fonalba fogta össze. Sosem volt még szebb, és az elragadtatott Renaud-nak uralkodnia kellett magán, hogy ne omoljon a lába elé, mely meztelenül simult az aranyszín szandálba.
Marguerite nem hallotta belépni, ezért a lovag megajándékozta magát az édes örömmel, hogy hosszan elnézi, közben azonban dühödt féltékenység tört rá a férfi iránt, aki ezt a varázslatos asszonyt birtokolja. Nem tudhatta, hogy Marguerite csak a férje távollétében viseli ezt a ruhát – Stfánia királyné ajándékát –, mert Lajos túlságosan illetlennek találta még a házastársi meghittségben is. A királyné csakis saját örömére vette fel, de a tény, hogy ebben fogadta a lovagot, szédítő perspektívákat nyitott meg…
Renaud kénytelen volt megmutatkozni. Két lépést előrelépett, hátravetette csuklyáját, és térdre ereszkedett:
– Itt vagyok felséged szolgálatára! Végtelen öröm, hogy szüksége van rám.
Marguerite összerezzent, eltolta magától a lantot, kinyitotta a száját, majd becsukta, végül mégis megszólalt:
– Messire de Courtenay? Mit keres itt?
A férfi annyira meglepődött, hogy azt sem tudta, mit feleljen. A királyné türelmetlenül sürgette:
– Ugyan! Feleljen! Hogy kerül ide?
– Egy szolgáló vezetett ide, ahogy azt Valcroze asszony levele jelezte!
– Levél? Miféle levél?
– Ez itt.
Hogy elővegye a zubbonyából, Renaud felállt, és így jó egy fejjel Marguerite fölé magasodott. Bájosan tárult elé a dekoltázs szépsége, s megérezhette a királyné illatát.
– Sancie megőrült! – kiáltott fel Marguerite. – És először is hol van?
– No de… felséged mellett, ahogy azt három nappal ezelőtt megígérte nekem!
– Három nappal ezelőtt megígérte magának, hogy eljön hozzám? Hol tette ezt az ígéretet?
– A klarisszák kolostorában, ahová visszavonult, bizonyára azért, hogy kiheverje a damaszkuszi maliknál elszenvedetteket, ahonnan visszahoztam. Nem jött ide?
– Hetek óta nem láttam! – egyenesedett fel a királyné. – Bevallom, kezdtem azt hinni, hogy meghalt. Mint maga is egyébként… őrület!
Két keze közé fogta a fejét, és idegesen járkálni kezdett a szobában. Renaud merészen megfogta a karját, és megállította:
– Madame! Nyugodjon meg, könyörgök! Talán megpróbálhatjuk megfejteni…
– Igen… Igaza van. Magyarázza el!
A királyné kézen fogta, és megindult egy nagy elefántcsont berakásos, ébenfa karszék felé, mely az ablak mellett állt, szemközt egy edénnyel, melyben csodálatos bíborszín rózsa virított. Egy zsámolyra mutatott, a férfi azonban inkább térdre ereszkedett mellette, ő pedig nem ellenkezett:
– Mondjon el mindent, de gyorsan! Valahogy összeesküvést gyanítok!
Mégis rámosolygott: talán jobban örült a régóta vágyott jelenlétnek, mint akár önmagának is bevallotta volna. A láng, mely a szép lovag fekete szemében ragyogott, egyetlen nőt sem hagyott volna hidegen, a legkevésbé a királynét. Nem azt mondta Hersende, hogy a férfi szereti őt?
Renaud amennyire lehet, gyorsan és világosan elmesélte kalandjait Sancie-val, két tényt azonban kihagyott a barátnője erényét ért támadást és saját rokonságát Szaladin családjával. Sawan emír különös viselkedését a veszéllyel magyarázta, melyet egy frank szultána jelentett volna az aleppói és damaszkuszi királyságra!
– Inkább megszöktetett mindkettőnket, mielőtt Dharta-Katum megérkezett volna.
Néha a hitetlenek katonái bölcsek és nagylelkűek lehetnek.
– Szerencséjük volt, hála legyen az égnek! Milyen hihetetlen történet! Sancie… az én Sancie-m, amint vad szenvedélyt ébreszt egy szultánban!
– Egyikünk sem… védett az érzelmekkel szemben, melyek átcsapnak felettünk. A szerelem nem ismer sem vallást, sem háborút… sem felséget Csak a lány van, akinek az életünket szenteljük, a szívünket adjuk… minden gondolatunkkal, minden vágyunkkal…
Csönd telepedett közéjük. Marguerite Renaud szemébe mélyesztette tekintetét, az édesen égető lángot fürkészve. Megfogta a kezét, hozzá hajolt, ellenállhatatlanul vonzotta a túlságosan sokáig visszafojtott szenvedély. Az arcához egészen közel azt suttogta:
– Renaud! Szeret engem?
– Halálosan, madame…
Ekkor a királyné ajkához érintette az ajkát. Végtelenül gyengéd és könnyed volt a csók, akár egy virág és egy pillangó találkozása, egybefonódó szájuk azonban igazi hús volt, s felforrósodott a vérük. Egyre mélyült a csók, amikor azonban Renaud mindenről megfeledkezve a karjába akarta venni az asszonyt, az eltolta magától, felállt, és az ágy kék és arany függönyéhez hátrált, melybe belerejtette arcát:
– Én is szeretem – szólalt meg rekedten. – De be kell érnie ezzel a tudattal…
Különben elvesztünk… maga és én! Talán máris elvesztünk… Ez a különös levél! A felbukkanása a szobámban, anélkül, hogy tudnánk, ki szervezte!
– Egy vipera él a környezetében, madame! A húg a bátyja eszköze, és Roncelin de Fos felesküdött a…
– Elvira! Igaza lehet! Valaki megszervezte mindezt, és csakis ő lehetett!
Marguerite felvett egy kis ezüstcsengőt egy asztalról, és megrázta. Nem érkezett válasz. Ekkor az ajtóhoz futott, de nem tudta kinyitni, bármennyire erőlködött is.
Renaud-nak sem sikerült.
– Bezártak! – nyögte a királyné. – Istenem! Mit jelentsen ez… Nem találkozott senkivel idefelé?
– Senkivel, hacsak a boltív alatti kapu őrével nem.
– Egyetlen udvarhölgyemmel sem? Adéle-lel sem? Vagy d'Escayrac úrral? Ő vajon hol lehet?
– Valami történhetett az őrkutyájával. Nem az a férfi, aki elhagyja a posztját…
Mennem kell, felség… méghozzá gyorsan! Húzódjon félre! Megpróbálom betörni az ajtót!
Lendületet vett, de csak magának sikerült fájdalmat okoznia.
– Egy királyné hálószobaajtaja mindig erős – jegyezte meg szomorúan Marguerite.
– Az enyém bronzveretes, vastag tölgy.
Renaud ekkor az ablakhoz futott, hisz ez maradt az egyetlen kijárat, Marguerite azonban visszahívta:
– Nézze! Ott!
Az ajtó alatt fekete füst kígyózott, s lángoló olaj folyt befelé.
– Tűz van! – sikoltotta a királyné. – Tűz van odakint! Istenem!
Kiabálni kezdett, hölgyeit szólította, dörömbölt az ajtó fáján, de nem kapott választ. Mintha minden teremtett lélek eltűnt volna a palotából, és rémisztő volt a helyzet, hisz az együtt töltött magány pillanata – az első ilyené –, mely oly édesnek tűnt, hirtelen rémálommá vált.