Az átok
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #2
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «Az átok». Краткое содержание книги:
Az apagyilkosság rávetülő vádja elől menekülve Adam testvér parancsnokságán keres menedéket. A Templom kész befogadni. Csakhogy Renaud mindössze tizennyolc éves élni szeretni akar vonzzák a nők... Coucy báró szolgálatába állva belépést nyer a leendő Szent Lajos udvarába ahol a félelmetes Kasztíliai Blanka a király anyja uralkodik aki azonnal élénk ellenszenvvel fogadja. Ott van azonban Provene-i Marguerite is a fiatal királyné akibe szenvedélyesen beleszeret. Ekkor éri utol az apagyilkosság vádja és élete rémálommá változik.
Kinek szentelje Renaud az életét melyet el akarnak venni tőle? A hihetetlen II. Konstantinápolyi Balduinnak az egykori Bizánc nincstelen császárának? IV. Ince pápának akitől legalább egy kevés segítséget remél? Robert d'Artois-nak a király forrófejű és aranyszívű öccsének magának a királynak akit sosem tud megszeretni? Vagy Marguerite-nek aki lassan felfedezi hogy egy szent mellett az életnek nem sok köze van a boldogsághoz?
Nehéz lesz a diadalhoz vezető út mire végre felöltheti a lovagság aranysarkantyúját. Az út mely Cipruson Damiettán Manszurán és Szírián át vezet a hetedik keresztes hadjárattal. Az út melyen Renaud ellenséggel találkozik - aki annál is félelmetesebb mert a templomosok védelmét élvezi - de meglepő hölgyalakokkal is: Hersende-dal a király orvosával a szenvedélyes és gátlástalan Flore-ral és végül Sancie-val a mókás kis csúfsággal...
– Talán, de bár minden hatalmad megvan az életem felett, nincs hatalmad az emlékeim és a származásom felett. A hallgatás a fogoly utolsó kincse!
– Szép szavak! Abu Szaid, aki nagy bölcs és nagy költő volt, azt írta: „Csak a csönd erős, minden más gyöngeség.” De azt is mondta: „Tartsd vissza szavaid mindenki előtt, kivéve a barátot!”
– Barát? Nagyon megtisztelsz, felség. Szeretném tudni, miért gondolod, hogy barátok vagyunk?
Válasz helyett Al-Nazir Juszuf háromszor tapsolt, és Sawan odalépett az egyik ajtóhoz, melyen egy öregasszony lépett be mankóra támaszkodva. Talpig feketében volt, fején az iszlám hölgyeire jellemző opálos fátylat viselte, de nem keleti volt…
Sápadt, fájdalmas ráncok barázdálta arcában megfakult szeme valaha kék lehetett: még őrizte visszfényét. Lénye mégis energiát árasztott, amikor a herceg köszöntése után Renaud felé lépett, aki előtt megállt, két kézzel mankójára támaszkodott, és szinte falta a szemével.
– Még mindig nem hajlandó megmondani, kicsoda – szólalt meg a malik. – Te elmondanád neki, ki vagy?
Az öregasszony a felindulástól remegő hangon, szemét továbbra sem véve le Renaud-ról, – kijelentette:
– Amena a nevem, és ciprusi vagyok. 1204-ben a karomba vettem és tejemmel tápláltam az utolsó leányt, akit Isabelle királynő a világra hozott. Melisande Jeruzsálem-Lusignan volt, és soha többé nem váltam el tőle. Követtem Antiochiába, amikor hozzáment Félszemű Bohemundhoz… és később, amikor titokban életet adott egy kisfiúnak, akit el kellett rejteni…
Nagy felindulásában felzokogott, de Renaud, ahogy meghallotta a nevét, már megértette, hogy az az asszony áll előtte, aki megmentette a csecsemőt a félszemű
dühétől, és élete kockáztatásával elvitte Tortosába egy Thibaut de Courtenay nevű
templomosnak. Nem törődött vele, hogy a malik nézi, karjaiba kapta az öregasszonyt, és együtt sírt vele…
Túlságosan erősek voltak az érzelmek ahhoz, hogy megszólalhassanak ebben a pillanatban, amikor helyére került a hiányzó láncszem. Hosszú percek teltek el, mire Renaud megkérdezte:
– Az édesanyám…? Él még?
– Sajnos nem, pedig ez a pillanat sok szenvedésért kárpótolta volna. Nem tudom, hogyan, de a félszemű megtudta, mi történt. Amikor visszatértem, megkínoztatott, hogy bevalljam, és ő, szeretett úrnőm mentett meg azzal, hogy elmondott neki mindent, amit hallani akart. Azután megölte… a tulajdon kezével. Melisande-nak sikerült engem elszöktetnie a törött lábam ellenére, és Aleppóban találtam menedéket annál a férfinál, akit úgy szeretett…
– Az apámnál, al-Aziz Mohamednél… aki a te apád is! – szólt közbe komolyan a malik. – Köszönöm, Amena. Most menj, pihenj egy kicsit a hosszú út után. Te pedig, fivérem, ülj ide mellém, és beszélgessünk!
– Csak még egy percet, kérlek – könyörgött Renaud. – Szeretném tudni, él-e még a félszemű?
Sawan már kifelé kísérte Amenát, és al-Nazir Juszuf válaszolt helyette:
– Él, nem éppen dicsőségére. A mongolok lakája lett. Hulagu kán az igazi ura.
Hagyd meg a szégyenében, higgy nekem! A vére beszennyezné a legtisztább pengét is…
Gyere, és hagyj időt magadnak a felépülésre.
Az átéltekbe beleszédülve Renaud végre csatlakozott a váratlan testvérhez a sárga párnákon, melyek előtt a herceg egyetlen tapsára tucatnyi szolga kezdett nagy ezüsttálakon ételeket felszolgálni. Renaud megvárta, míg szertartásosan kezet mosnak illatos vízben, s mindenki távozik, csak azután kérdezte meg:
– Hogyan találtad ki, ki vagyok?
– Sawan ismert fel. Természetesen nem tudod, de a hajadat leszámítva az apánk pontos mása vagy. Sawan elmondta, és amikor megtudtuk a nevedet, Aleppóba küldettem Amenáért. Most együnk! Azután beszélgethetünk!
Csöndben ettek, megtisztelve az ételt, hisz nem illendő tele szájjal beszélni…
Renaud kihasználta a hallgatást, és igyekezett végiggondolni, milyen problémákat vet föl új helyzete. Az, hogy hasonló vér csörgedez az ereikben al-Nazir Juszuffal, és hogy a férfi rendkívüli jóindulattal fogadta, nem enyhíti az áthághatatlan szakadékot, mely egy keresztényt és egy muzulmánt elválaszt. Sancie megmentése érdekében azonban muszáj lesz fenntartani a kedvező hangulatot.
Amikor ahogy illett, minden ételt megkóstolt, selyemszalvétába törölte a kezét, köszönetet mondott vendéglátójának, és várt. Eltartott egy ideig a várakozás. A malik félig lehunyt szemmel, bajszát simogatva gondolataiba merült.
– A múltat, mely hirtelen megnyílt előttünk – szólalt meg végül –, ismét be kell zárnunk, vagy fennmaradhat?
– Hogy érted?
– Hogy előttünk áll a jövő. Hogyan látod a tiédet?
– Nagyon rövidnek, vagy hosszabbnak, attól függően, ahogy határozol. A foglyod vagyok.
– Csak tőled függ, hisz biztosan tudjuk, hogy egy apától születtünk. Mostantól minden remény megnyílik előtted… még az is, hogy egy nap uralkodj Jeruzsálem fölött… ha beleegyezel, hogy a Törvényt hirdeted, és meghajolsz a Próféta előtt, örökké áldott legyen a neve!
– Próbáld egy pillanatra elképzelni, nagy király, hogy a helyemben vagy. Mit tennél? Megtagadnád az eddigi életed, a királyod, a hitedet, istenedet?
– Nekünk is egy istenünk van, mint nektek. Ami a királyt illeti… épp most mondtam, hogy az lehetsz. És abban a városban, mely mindennél kedvesebb lehet számodra.
– Miért lenne kedves akkor, ha megtagadnám Krisztust, akit ott fektettek sírba?
Nagylelkű vagy, és nemesebb a szíved, mint a legtöbb királynak, akiket a vérségi kapcsolatok nem érdekelnek, és akik a lehető leggyorsabban megszabadultak volna egy hozzám hasonló testvértől. De te muzulmán hercegnőtől születtél…
– Az anyám türkmén rabszolga volt, ami nem sokat számít: egyedül az apa a fontos!
– Nekem nem! És úgy gondolom, egyáltalán nem azért, mert az anyám hercegnő
volt. Szenvedett, sőt bele is halt ebbe a szerelembe. Azt hiszem, el kell felejtenünk, ami összeköt minket, és vissza kell térnünk a kiindulóponthoz.
Al-Nazir Juszuf szeme elkerekedett:
– Újra a foglyom akarsz lenni? Bolond vagy?
– Az szeretnék lenni: a dolgok, az emberek, az ég színei mind elveszítenék jelentőségüket, de nem utasítom vissza a szabadságot, ha meg akarsz ajándékozni vele… Vagyis nem! Ha azt akarod, hogy utolsó leheletemig áldjalak, verj vasra… és add vissza a szabadságát a nemes hölgynek, akit a templomos kiszolgáltatott neked. Azután hívhatod a hóhért!
A herceg kinyújtotta a kezét egy alabástromtálért, melyet otthagytak a vacsora után, hogy kivegyen egy aszalt szilvát, de mozdulata félbeszakadt, és mereven visszahúzta a kezét:
– Annyira kedves neked az a nő?
– Nagyon ragaszkodom hozzá – felelte Renaud, egy percig habozva a megfelelő
kifejezésen.
A királyné iránti szerelme nem engedte, hogy szíve hölgyének mondja Sancie-t.
– Özvegy – tette hozzá azonnal –, egyedül van a világban, és minden igaz lovag felesküszik az özvegyek, az árvák és minden bajbajutott védelmére…
– Azt mondod, elveszítette a férjét?
– Igen. Nem tudom pontosan, mikor. Azt mondta, sokkal idősebb volt nála, de szerette.
– Így kellett lennie, ha meghagyta egy ilyen szépséges nő szüzességét!
A beállt csöndben Renaud próbálta fölfogni a hallottakat:
– Azt mondtad: szűz…? Honnan tudod?