Az átok

– Igen! Mindjárt meglátod!

Keresett három követ, egy kerek fadarabot, melyet közéjük fogott, és egy kupac száraz nád fölött forgatni kezdte. Hamarosan kis láng csapott fel, melyet amennyire csak tudott, táplált. Renaud, aki érezte, hogy szédülni kezd, megforrósította benne a kése pengéjét. Amikor már vörösen izzott, egy nagy nádszálat a foga közé vett, ráharapott, és rászorította a pengét a sebre. Olyan éles volt a fájdalom, hogy elájult.

Eszméletvesztéséből csak azért tért magához, hogy kegyetlen lázrohamtól szenvedjen. Elszakadt a valóságtól, rémálmok világába merült, ahol a Manszura alatt átélt járvány borzalma összekeveredett nevelőszülei és Robert d'Artois halálával és a vérhas emésztette király haldokló képével. Más pillanatokban egy máglya lángjait látta, melyek közt egy nő szenvedett, akit Flore-nak akart gondolni, valójában azonban Marguerite volt… Azután grimaszoló arcok, démonok, iszapos szellemek jöttek, akik undorral és rémülettel töltötték el, de nem volt ereje elmenekülni előlük. Néha jobban érezte magát, mintha friss forrásból ivott volna… Lassanként egyre gyakrabban jött ez az érzés, és megfogyatkoztak a pokoli lángok, melyekre, mint hitte, örökre ítéltetett.

Végül egy reggel egy pelikán rikoltása visszatérítette a való világba. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy száraz levelekből rakott ágyon fekszik egy nagyrészt beomlott tetőt tartó fal védelmében. Felemelkedve ledobta magáról a kecskebőrt, mellyel egy ismeretlen kéz betakarta. Azt is látta, hogy egyedül van egy kis, romos épületben, és már magasan jár a nap. Egy pillanatig elveszettnek érezte magát, nem értette, hogyan kerülhetett ide… Azután hirtelen visszatért az emlékezete, ahogy pillantása a bokájára esett, melyen olyan erősen megszorított kötés volt, hogy nem is sikerült kioldania… Ebben a pillanatban Basile lépett be egy korsóval, s majdnem kiöntötte, ahogy meglátta, hogy Renaud felült.

– Meggyógyultál? – kiáltott fel, s hangjában még mindig aggodalom csengett, mintha hinni sem merné. – Tényleg?

– Úgy tűnik, igen! Nagyon beteg voltam?

– Nagyon! Egy ideig azt hittük, nem tudsz ellenállni a kígyó mérgének.

– Hittük? Hogy érted? Nem voltál egyedül?

– Hála az égnek, nem! A pásztor segítsége nélkül nem sokat tehettem volna.

Hallotta a kiáltásodat, amikor kiégetted a sebet, és odajött megnézni. Azt mondtam neki, hogy a mamelukok elől menekülünk, és a fivérem vagy. Segített. Ide hoztunk, ahová eljön néha, ha a kecskéi túl messzire kóborolnak a házától. Az ő tejük táplált azóta, és hoztam egész napra, de nem voltam biztos benne, hogy élve talállak. Tegnap Murád – így hívják a pásztort – azt mondta, hogy ha túléled az éjszakát, van esélyed, hogy meggyógyulsz. És élsz! Ha tudnád, mennyire örülök!

Renaud szeretetteljesen összeborzolta a fiú haját.

– Én is! És köszönöm! Régóta itt vagyok?

– Valamivel több, mint egy hete.

– Istenem! És a küldetés?

Mocorogni kezdett, fel akart állni, de Basile megakadályozta:

– Maradj nyugton! Rendbe kell hozni a lábad!

– Az ördögbe a lábammal! Elfelejtetted, mit mondott a király? Figyelmeztetnem kell a királynét, meg kell mondanom neki, hogy Damietta…

– A királyod felesége még ott van – szólalt meg egy rekedt hang –, és Damietta még mindig az övé!

A pásztor lépett be. Nyers gyapjú és kecskeszőr furcsa keveréke volt, melyhez hosszú, szürke szakáll társult. Magas lehetett, de a korral meggörnyedt nagy, kampóban végződő botja felett. A sok szőrben, melyet sűrű szemöldök egészített ki, alig lehetett kivenni az élénk, fekete és ónixként csillogó szempárt, mely hihetetlenül fiatalnak látszott. Még hihetetlenebb volt, milyen könnyedén használta a frank nyelvet.

Renaud és Basile meglepetése láttán elnevette magát:

– Nos, igen, fiatalember, én is Franciaországból jöttem… régen. Amikor Jean de Brienne Jeruzsálem királya lett, Damietta alatt harcoltam. Meg is sebesültem, de egy asszony, egy parasztlány befogadott, ápolt… és vele maradtam. Tíz évvel ezelőtt az áradás elragadta… a házunkkal együtt… Megsirattam, mert jó asszony volt, de nem építettem újra a házat. Azóta errefelé élek a kecskéimmel… Úgy látom, jobban vagy.

– Igen, és meg szeretném köszönni… de miért mondtad el, ki vagy?

– Hogy beszélhessek veled. Hamar rájöttem, hogy frank vagy. Az ember szószátyár, ha lázálma van, de a fiúnak semmit sem mondtam. Rendes gyerek, biztos vagyok benne, de a görögöknél sosem lehet tudni!

– Most viszont megtudja! Nézd csak: nem ért semmit…

– Nem számít. Micsoda öröm… visszatalálni a régi nyelvhez! Lássuk a lábad!

Letérdelt Renaud mellé, és kioldotta a kötést mely alatt zöldes kenőcs árasztott erős szagot.

– Fokhagyma – magyarázta a pásztor. – Jó az égésre, te pedig nem kímélted magad.