A templomosok kincse
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #3
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «A templomosok kincse». Краткое содержание книги:
Ráadásul a Szentföldről elűzött rend a vesztébe rohan s a templomosokra ezer veszély leselkedik.
Olivier-re különleges feladat vár: meg kell mentenie a frigyládát. S ő aki a Templom iránti tiszteletből mindig távol tartotta magát a nőktől találkozik egy csodálatos fiatal leánnyal Aude-dal. Az ifjúnak feldúlt szívvel szembe kell néznie az üldöztetéssel is melynek a templomosok áldozatul esnek. A nagymester máglyahalála a királyi udvar intrikái ahol Aude Burgundi Margit szolgálólánya a sok csapás és kavarodás vért fakaszt és romokat hagy maga után melyeken azonban kihajtanak a remény virágai...
Megindult előttük az ösvényen, melyen érkezett, és hamarosan elnyelte őket az erdő sűrűje. Körülbelül egy mérföldet mentek. Marianne haladt az élen, felvetett fejjel, határozott léptekkel, feleslegessé vált lovaglóostorával itt-ott megcsapkodva a növényeket. A két férfi nem mert felzárkózni mellé – úgy érezték, nem akarná –, és csendben követték, de körülbelül ugyanazzal a gondolattaclass="underline" az ifjú hölgy bizonyára gazdagabb címekben, mint aranyban, hisz egyetlen kanca elvesztése így felkavarta.
Különösen Hervét lepte meg, hisz emlékezett, hogy gyermekkorában Villeneuve ura jelentős uraság volt, és a kastélya, bár nem volt olyan nagy, mint Moussy, méltó helyet foglalt el a környék nemes otthonai között, és nem megvetendő termőföldek és erdőségek tartoztak alá. Ráadásul nehezen tudta elképzelni, hogy egy a Montmorency családhoz közel álló kisasszony egy többé-kevésbé elszegényedett öregúrhoz menjen hozzá…
Közelebb érve megállapíthatta, hogy megváltoztak a dolgok… A Gaucher torony – a kastély – sosem volt impozáns épület: inkább erőteljes udvarház, mint kastély volt, de egykor egészség és prosperitás levegőjét árasztotta, mely mostanra szertefoszlott. Mint Moussyban, itt is a folyó táplálta az árkokat, de mivel sosem tisztították, elzöldült a vize. Zöldek voltak a falak is, melyeken a mohának sem sikerült elrejtenie a gyíkokat. A kőcsipkék omladoztak, a tető több helyen rogyadozott, és a felvonóhíd lánca, melyet nem sokat használhattak, rozsdától vöröslött. Az egykori, tíz főre tervezett őrházban csak két őr volt, s ők is elég öregnek látszottak.
Az udvar közepére érve, ahol szabadon nőtt a fű, Marianne visszafordult a társai felé:
– Íme a palotám! – jelentette ki keserűségét rosszul leplező iróniával. – Isten hozta önöket!
– Ez hihetetlen! – suttogta Hervé. – Csak a Gaucher torony fantomja! Hogyan jutott idáig?
– A tornák miatt, lovag, a tornák és az egyéb ünnepségek miatt, melyeken mindenáron részt kellett venni, méghozzá nagy pompával, s melyeken ritkán nyertünk!
Az utolsó végzetesnek bizonyult, de bevallom – tette hozzá hirtelen kegyetlenséggel a hangjában –, hogy megkönnyebbülten lélegeztem fel. A földek és a többi vagyonunk is ráment. A következő tornán biztosan elvesztettük volna még a házat is. Jöjjenek! Azért a konyhában még van mit enni…
Tágas, egy egész marha megsütéséhez is elég nagy kandallójával, melyben mindössze egy üst rotyogott fel-felemelkedő fedővel, hosszú asztalával, padjaival és csodálatosan karbantartott eszközeivel a konyha az udvarház egyetlen élő helyiségének hatott, hisz a bútorok nagy részétől megfosztott termekben csak az egykori gazdagság visszfénye tükröződött. Olivier-t mégis Valcroze-ra emlékeztette, a belőle áradó melegség miatt, és a középpontjában álló asszony miatt. Idősebb volt Barbette-nél, de ugyanolyan gömbölyded, ősz hajú és nevetős szemű. Jacotte volt a neve, és tizenöt éves Tiennot fiával ők ketten alkották a ház személyzetét. Normális időkben legalábbis, mert most egy szép, pirospozsgás parasztlány ült az asztalnál, és két szőke kisgyereket etetett, a kislányt a térdére ültetve. Természetesen Marie volt, a dajka.
A meghitt hangulatba lépve Hervé csakis a gyerekeket látta. Nem ismerte őket, hisz a születésükkor már Aumont lovag favágóközösségében élt, és elszakadt a családtól, de egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerje a rokonságukat, hisz bajosabb kicsiket nem is képzelhetett volna. Szőkék voltak és kék szeműek, kerek arcocskájuk meglepő hasonlóságot mutatott, mintha ikrek lettek volna, bár Philippe egy évvel idősebb volt a húgánál. Hangot is adott nagyobb erejének, és kanalával ütötte az asztalt, hogy repetát követeljen, míg úgy tűnt, a dajkának nehezebb dolga van a szoknyájába vackolódó kislánnyal. Aline törékenyebbnek látszott a kisfiúnál, aki szemmel láthatóan kicsattanóan egészséges volt.
Kopogását abbahagyva Philippe szigorú szemmel méregette a dús hajú és szakállú ismeretlent, aki megállt vele szemben az asztal túloldalán, és elragadtatott arccal nézte őt, ami sehogyan sem tetszett a kisfiúnak. Fenyegetőn felé emelte a kanalát:
– Nem! – jelentette ki határozottan. – Csúnya vagy!
Hervé a többiekről megfeledkezve széles mosollyal könyökölt az asztalra:
– Csúnya? Ugyan, nem, a nagybátyja vagyok, Messire Philippe. Nem tetszem magának?
– Nagybácsi? – ráncolta a szemöldökét a kisfiú. – Nem! Csúnya, mondom!
Olivier és Marianne mosolyogva figyelték a jelenetet, Olivier mosolya azonban hamar lehervadt. A fiatalasszony, ha nem is nyomorgott, szemmel láthatólag nehéz körülmények között élt, bár úgy tűnt, ez nem befolyásolja jellemét. Két gyerek bizonyára nehezen vállalható teher számára.
– Mit fog csinálni velük? – kérdezte, miközben Hervé és az unokaöccse párbeszédét figyelte, aki nehezen akarta elismerni a családi köteléket.
Marianne a karjába vette Aline-t, akinek etetését Marie abbahagyta. A kis, szőke fürtös fej boldog sóhajjal simult a nyakához.
– Micsoda kérdés! – pillantott a lovagra az asszony. – Természetesen itt tartom őket. Nehezen tudnám elképzelni magam, amint magukra hagyom őket az út szélén, vagy elviszem szegényeket egy kolostor kapujához, ahol mindenüktől, még a nevüktől is megfosztanák és a méltatlanság pecsétjével bélyegeznék meg őket. Megalázott, nyomorúságos… és bizonyára rövid élet várna rájuk… Soha! Szeretem őket, képzelje el!
– Bocsássa meg a nyerseségem, de el tudja tartani őket?
– A zöldségeskertből és az állattartásból van mit ennünk. Van egy gyümölcsösöm is, és néhány bárányom, melyek gyapja öltözteti majd őket. Ami a többit illeti, Isten kezében vagyunk, de ha az anyjuk nem tudja magához venni őket, itt maradnak… Most kezet mosnának? Mindjárt felszolgálják a levest.
– Csak a kezünket? Engedelmével megmosakodnánk az udvari kútnál. Ha a kis Philippe reakcióját nézzük, ijesztően piszkosak lehetünk!
– Ahogy kívánják! Előkészítenek maguknak egy szobát…
– Ne, köszönjük, madame! Nem kérünk szobát! Az egyik csűrben alszunk. Még mindig templomosok vagyunk, tudja…
– És nem alhatnak egy fedél alatt egy nővel, igaz, is… Úgy lesz, ahogy óhajtják.
Talán hogy Courtenay-nak mutassa, hogy nem annyira nincstelen, mint hiszik, Marianne a díszteremben szolgáltatta fel a vacsorát, ahonnan eltűntek a kárpitok és szőnyegek, csak egy címergyűjtemény maradt, mely a család előkelőségéről tanúskodott, és a kandalló felett egy nagy, kétkezes kard. Semmi sem szolgálta a kényelmet, a helyiség mégis nemességet árasztott. Az asztalt fehér abrosz borította, egy csokor friss virággal. A fiatalasszony ezüstszegélyes kis gallérral egészítette ki fekete ruháját, melyhez hófehér muszlinkendőt kapcsolt.
Olyan kecsesen és méltón invitálta az asztalához a vendégeket, mintha csak a Montmorency családban lennének, vagy bármely más nemesi házban. Fűszeres nyúlragut szolgáltak fel vaddisznópástétommal – maga Marianne vadászott! –, és a kertben termett cseresznyét. A bor Burgundiából származott, s egykor a nászajándéka részét képezte, melyet azóta is gondosan őrzött.
Különös módon leginkább Olivier-vel beszélgetett. Hervé elgondolkozva, csendben evett-ivott, tekintete azonban gyakran állapodott meg vendéglátójukon, de Olivier képtelen volt megfejteni kifejezését. Courtenay nem volt beszédes természetű, inkább Marianne beszélt, a családjáról és az életéről kérdezte, mindarról, ami azóta történt vele és Hervével, hogy a Templom összeomlott… Ő is mesélt magáról, nem hivalkodón, csak hogy a vendéglátói kicsivel többet megtudjanak róla.