Lakott sziget

Fank a fejét rázta.

— Gyerünk! Engedélyem van a maga számára. — Maxim nem mozdult. — Az egész országban kerestem már magát. Majdnem elszalasztottam. Mennünk kell, most azonnal!

— Nem vagyok egyedül! — kiáltotta Maxim.

— Nem értem.

— Nem vagyok egyedül — csattant fel Maxim. — Hárman vagyunk. Nem megyek a többiek nélkül.

— Képtelenség! Miféle hülye lovagiasság ez? Megunta az életét? — Fank fulladozott a sok kiabálástól.

Maxim körülnézett. Gaj sápadtan, remegve kapaszkodott a ruhája ujjába. Mindent hallott.

A szomszédos tanknál két légiós vert egy katonát puskatussal.

— Egy engedély! — ordította Fank, köhögve és fuldokolva. — Egy! — Feltartotta egy ujját.

Maxim a fejét rázta.

— Hárman vagyunk! — Feltartotta három ujját. — Sehová sem megyek a többiek nélkül.

Zef vörös szakálla bukkant elő az oldalsó búvónyílásból. Fank beharapta az ajkát. Láthatóan nem tudta, mi tévő legyen.

— Ki maga? — kiabálta Maxim. — Minek kellek magának?

Fank egy pillanatig ránézett, aztán meglátta Gajt.

— Ez a fickó magával van? — kiáltotta.

— Igen, — felelte Maxim, — és az is ott!

Fank szeme elborult. Kezét előhúzta az esőkabátja alól, egy pisztoly volt benne, és Gajra célzott vele. Maxim teljes erejéből felütötte Fank kezét, és a pisztoly a levegőbe repült. Fank összegörnyedt, sebesült kezét a hóna alá szorította. Maxim egy rövid, pontos ütéssel tarkón vágta, amitől összeesett.  Hirtelen légiósok bukkantak fel mellettük, összeszorított fogakkal, dühtől eltorzult arccal.

— Befelé a tankba! — Maxim lehajolt, és megragadta Fankot a hóna alatt.

Fank kövér volt, Maxim nehezen tolta maga előtt. Ő is bebújt utána, búcsúzóul kapott egy ütést a puskatussal. A tank belsejében olyan sötét és hideg volt, mint egy kriptában. Zef félrehúzta Fankot a búvónyílástól, és a padlóra fektette.

— Ki ez? — kérdezte ingerülten. Maxim nem tudott válaszolni, mert miután már régóta rángatta az indítókart, Horognak végre sikerült elindítania a tankot. Maxim felmászott a toronyba, és kidugta a fejét. A tankok közötti sorok most néptelenek voltak, leszámítva a légiósokat. A motorok mind beindultak, a dübörgés elviselhetetlen volt. Sűrű kipufogófüst takarta el a domboldalt. Néhány tank elindult: itt is, ott is fejek bukkantak elő a tornyokból. A szomszéd tankból egy elítélt dugta ki a fejét, intett Maximnak, vágott egy grimaszt, aztán eltűnt. A tank elindult előre, felfelé a domboldalon.

Hirtelen Maxim érezte, hogy valaki megragadja a derekánál fogva, és próbálja visszahúzni. Lehajolva Gaj őrült módjára bámuló szemeit látta. Masszaraks, megint ugyanaz, mint a bombázóban! Gaj mindkét kezével megragadta, és folyamatosan motyogott; arca visszataszítóan eltorzult, ahogy minden ifjúi báj eltűnt róla, és a puszta ostobaság, a gyilkos ösztönök vették át a helyét. — Elkezdődött — gondolta Maxim, erőlködve, hogy kiszabaduljon Gaj szorításából. — Igen, elkezdődött. Bekapcsolták az emittereket.

A tank felkapaszkodott a domboldalon, göröngyök repültek szerteszét a lánctalpak alól. Hátul kékesszürke füst akadályozta a kilátást, és előttük hirtelen kitárult a szürke, agyagos síkság. A távolban Honti alacsony dombjai emelkedtek, és a tank-lavina könyörtelenül száguldott feléjük. A tankok többé már nem tartották az alakzatot, vágtattak előre, időnként egymáshoz súrlódva, komikusan imbolygó tornyaikkal. Az egyik tanknak teljes sebességnél elszállt az egyik lánctalpa; a jármű azonnal megpördült, mint a búgócsiga, és felborult; másik lánctalpa is elszakadt, és csillogó kígyóként repült a levegőbe. Első kerekei tovább pörögtek, és két ember mászott ki villámgyorsan az alsó búvónyíláson. Leugrottak a földre, kezükkel intettek, aztán futottak tovább, előre, a hitszegő ellenség irányába. Egy tüzérségi lövedék robbant a zörgő, bömbölő tankok között, visszhangzó csattanással. Ezzel egy időben hosszú, vörös lángnyelvek csaptak ki a tankok ágyúcsöveiből. A tankok megtorpantak, aztán előre szökkentek, és sűrű, fekete füstbe burkolóztak. Pillanatok alatt mindent elborított a sárgás-fekete füstfelhő. Maximot teljesen megigézte a látvány, a szemét sem tudta levenni róla, olyan lenyűgöző volt a maga kriminális abszurditásával. Közben türelmesen lazítgatta Gaj makacs szorítását, míg Gaj fel nem kiáltott, kinyilvánítva leghőbb vágyát, hogy a saját testével védelmezze Maximot minden veszedelemtől.

Maxim emlékeztette magát, hogy át kell vennie a vezetést. Visszabújt a toronyba, és rácsapott Gaj vállára; aztán megragadta a fém kapaszkodót, és a benzingőztől fuldokolva felmérte a helyzetet a szűk, himbálózó acélfülkében. Fank halottfehér arcára pillantott, aztán a lőszeres rakasz alatt fetrengő Zefre. Félretolta Gajt, és a vezető felé indult.

Horog teljes erejéből húzta a vezérlőkarokat; olyan hangosan énekelt, hogy Maxim a zajon át is hallhatta. Ki tudta venni a „Hálaadás himnusza” szavait. Valahogy meg kell nyugtatnia, át kell vennie a helyét a vezetőülésben, és körül kell néznie ebben a füstben valami alkalmas vízmosás, vagy mélyedés után, ahol megvédhetik magukat a nukleáris robbanásoktól.