A bíborszínű felhők bolygója [Страна багровых туч - hu]
- Автор: Стругацкий Аркадий Натанович, Стругацкий Борис Натанович
- Год: 2011
- Язык: венгерский
- Год: Robur
- Переводчик: Iván Földeák
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «A bíborszínű felhők bolygója [Страна багровых туч - hu]». Краткое содержание книги:
A parancsnok elhallgatott.
— Aztán… hiszen megbeszéltük. Mihail Antonovics ide kell hogy vezérelje a Hiuszt. A leszállótér fogadásra kész… Mihail csak a maga parancsát várja…
— Nincs összeköttetés… — mondta komoran Jermakov.
— Nagy dolog! — Jurkovszkij vállat vont. — Ez előfordult régebben is. Megvárjuk…
— … s közben felkutatjuk a Füst-tengert — kapcsolódott bele Dauge. — Erre mondják, hogy összekötjük a hasznost a kellemessel.
Jermakov megcsóválta a fejét.
— Nem, visszamegyünk a Hiuszhoz.
Szavai gyengéden csengtek, hangjában ismeretlen ízek érződtek, mintha a parancsnok kérlelte volna őket.
— A kapcsolat még helyreállhat, de az is lehet, hogy nem áll helyre. Nem várhatunk. Azonnal vissza kell térnünk a Hiuszhoz. Négy napnál kevesebb vizünk maradt. Holnaptól csökkentem a víz adagolását.
Jurkovszkij felpattant.
— Elmenjünk? Amikor csak félmunkát végeztünk? Szánalomraméitó morzsákkal érjük be, két lépésre a titkok és rejtélyek tárházánál? Felelősségteljes dologgal bíztak meg…
Bikov rájött, hogy ez már nem tréfa. Nem először volt erről szó, a geológusok régóta elkeseredetten kitartottak a Füst-tenger alapos felderítése mellett. Jermakov azonban vagy elhallgatta a választ, vagy annyira határozatlan feleleteket adott, hogy a geológusok, akik képtelenek voltak áthágni a tábori fegyelmet, fuldokoltak a dühtől.
Igaz, Bikov nem számított rá, hogy éppen most kerül sor a döntő párbeszédre, amikor oly remek hangulatban jöttek össze, hogy két-három kellemes órát eltöltsenek. Az est végképp elromlott… Nem maradt más hátra, mint hogy megbéküljenek az elutasítással, és hallgassanak… S hallatni hanguk, ha szükséges. És abban, hogy erre szükség lesz, biztos volt: elég volt rápillantania társai sápadt, beesett arcára. Mindegyik tele volt elszánással, s mindegyik biztos volt igazában…
Jermakov félbeszakította Jurkovszkijt.
— Elég kimerítőnek tartja a Golkonda geológiai környezetéről beszerzett adatokat?
— A távolabbi vidékeket is beleszámítva? — Jurkovszkij hunyorított.
— Igen, a távolabbiakat is.
— Az adatok viszonylag teljesek — kezdte óvatosan Dauge —, de…
— Első megközelítésben befejeztük az Urán Golkonda környékén található ásványkincs mennyiségi és minőségi elemzését. — Jermakov most már hangosabb és határozottabb volt. — Bebizonyítottuk, hogy a Golkonda lehetőséget nyújt a kitermelésre. Alapos anyagot gyűjtöttünk a környék természeti viszonyairól. Behatároltuk a radioaktív sugárzás erősségét. Összeállítottuk a vidék geológiai és topográfiai térképét. Ebben a körzetben geofizikát eszközökkel felderítettük a Vénusz mélyét…
— Az adatok homályosak és nem eléggé teljesek — avatkozott a parancsnok szavaiba Jurkovszkij. — Most, amikor lehetőségünk van jóval pontosabb adatokat szerezni…
— Nincs rá lehetőségünk! — vágta rá Jermakov.
— Hogyhogy nincs?
— Már megmondtam. Kész vagyok elismételni. Négy napra való vizünk maradt. Összeköttetés nincs. A Hiusz helyzete nem veszélytelen a mocsárban. A mi körülményeink közepette kalandorság lenne, ha felderítő utat indítanánk a Füsttenger körzetébe. A terepjáró bármely komolyabb sérülése az egész expedíció kudarcát jelentené. Azonkívül…
— Miféle kalandorságról lehet itt szó, amikor állami feladatot teljesítünk? — Jurkovszkij felpattant. — Felelősségteljes dologgal bíztak meg bennünket, s mi csak félmunkát végzünk. Ez szégyen! Mikor jönnek még egyszer ide emberek!..
— Ha épségben visszatérünk, nemsokára eljönnek, ha itt maradunk, sohasem… Vagy húsz év múlva! Nincs szándékomban kockáztatni az expedíció eredményeit.
— Kockázat! Megint csak kockázat! — tombolt Jurkovszkij. — Nem félek a kockázattól! Mondjon akármit, Anatolij Boriszovics, nem leszünk gyáva alakok! (Jermakov önkéntelenül összerezzent: ezek a saját szavai voltak.) Így nem teljesítjük az expedíció fő célját!
— Ez nem igaz — avatkozott a vitába Bikov.
Váratlanul felidézte beszélgetését az indulás előtt Jermakovval, s rögtön megértette, mi oka volt a parancsnok óvatosságának. A geológusok, akik hozzászoktak, hogy Bikov általában nem avatkozik bele az e témában folyó vitába, csodálkozva meredtek rá.
Csak Jermakov nem moccant. Bikov folytatta: — Az expedíció fő célja nem ez. Rosszul emlékeznek a bizottság utasítására. A fő feladat a Hiusz kipróbálása.
— Alekszej Petrovics, igaza van. A mi fő feladatunk: bebizonyítani, hogy a Hiusz típusú rakéták alkalmasak a Vénusz meghódítására. Ezt kell bebizonyítani! Azonkívül le kell vinnünk a Földre az előzetes felderítés adatait. Ezeket megszereztük. A leszállóhelyet felkészítettük. A legfontosabb, ami hátramaradt, hogy visszatérjünk.
A pórul járt ünnepelt undorral rágta a ringlit, látszott, hogy megadta magát. Jurkovszkij keserűen felkiáltott: — Félbehagyni egy ilyen dolgot!
— A még jobb a jó ellensége, Vlagyimir Szergejevics. Különben is, mi megtettük a magunkét…
— Maga nem szakember! — vágta rá élesen Jurkovszkij.
— A parancsnok én vagyok! — Jermakov arcán megfeszültek az izmok, s ingerültségét legyűrve folytatta: — Én felelek a vállalkozás sikeréért. Megtehettem volna, hogy egyszerűen kiadom az utasítást, de meghallgattam érveiket, és… úgy érzem, nem elég meggyőzőek. De hagyjuk ezt… Azonkívül, ha Mihail az elkövetkező órában kapcsolatba lép velünk, s idevezérli a Hiuszt, adok még maguknak két-három napot…
Az est kétségkívül el lett rontva. A geológusok fejük lecsüggesztve, egymás mellett ültek. Jermakov ismét a rádióval bajlódott.
Múltak a percek. Az adó változatlanul csak harákolt. Összeköttetés nem volt. A elfeledett üveg magányosan állt a szalvéta közepén.
“Kr-ra, kr-a, tlu-lu-u, fjiu…” — csipogott a készülék. A jelzőlámpák a falon lassan piros fényre váltottak. Csattogni kezdtek a sugárzásmérők.
— Johanics, a Vénusz üdvözletét küldi — közölte faarccal Jurkovszkij.
— Ó, Istenem, istenem!.. — jegyezte meg kimondhatatlan szomorúsággal az ünnepelt, s halkan szitkozódni kezdett lettül.
“Fjui-i-i-u-u” — hallatszott a hangszóróból.
— kezdte halkan Jurkovszkij a közismert lírai ének dallamára.
— Ez valami új dolog! — élénkült fel Dauge. — Hogy van tovább?
— Te is akarsz énekelni? — kérdezte Jurkovszkij kissé zavartan.
— Persze! Gyerünk!
Jurkovszkij megismételte, s Dauge rémisztő hangon belekapcsolódott az éneklésbe.
Ugye hallod az árva sirály zokogását ólmos habok árja felett?
De férfiak állnak erősen a ködben, s bár nyög, nekivág a hajó.
Már lesnek a bősz viharok, sok erős szirt.
Az ár odaránt, tör a fal.
Veszett dörejével a hab s a halál int, s a korallnak a torka befal.
De vár tüzes éj vagy a vízbe tekergő háló, a fehér lebegő vitorla, a szél meg a távoli erdő…