A bíborszínű felhők bolygója [Страна багровых туч - hu]

— Az adatok homályosak és nem eléggé teljesek — avatkozott a parancsnok szavaiba Jurkovszkij. — Most, amikor lehetőségünk van jóval pontosabb adatokat szerezni…

— Nincs rá lehetőségünk! — vágta rá Jermakov.

— Hogyhogy nincs?

— Már megmondtam. Kész vagyok elismételni. Négy napra való vizünk maradt. Összeköttetés nincs. A Hiusz helyzete nem veszélytelen a mocsárban. A mi körülményeink közepette kalandorság lenne, ha felderítő utat indítanánk a Füsttenger körzetébe. A terepjáró bármely komolyabb sérülése az egész expedíció kudarcát jelentené. Azonkívül…

— Miféle kalandorságról lehet itt szó, amikor állami feladatot teljesítünk? — Jurkovszkij felpattant. — Felelősségteljes dologgal bíztak meg bennünket, s mi csak félmunkát végzünk. Ez szégyen! Mikor jönnek még egyszer ide emberek!..

— Ha épségben visszatérünk, nemsokára eljönnek, ha itt maradunk, sohasem… Vagy húsz év múlva! Nincs szándékomban kockáztatni az expedíció eredményeit.

— Kockázat! Megint csak kockázat! — tombolt Jurkovszkij. — Nem félek a kockázattól! Mondjon akármit, Anatolij Boriszovics, nem leszünk gyáva alakok! (Jermakov önkéntelenül összerezzent: ezek a saját szavai voltak.) Így nem teljesítjük az expedíció fő célját!

— Ez nem igaz — avatkozott a vitába Bikov.

Váratlanul felidézte beszélgetését az indulás előtt Jermakovval, s rögtön megértette, mi oka volt a parancsnok óvatosságának. A geológusok, akik hozzászoktak, hogy Bikov általában nem avatkozik bele az e témában folyó vitába, csodálkozva meredtek rá.

Csak Jermakov nem moccant. Bikov folytatta: — Az expedíció fő célja nem ez. Rosszul emlékeznek a bizottság utasítására. A fő feladat a Hiusz kipróbálása.

— Alekszej Petrovics, igaza van. A mi fő feladatunk: bebizonyítani, hogy a Hiusz típusú rakéták alkalmasak a Vénusz meghódítására. Ezt kell bebizonyítani! Azonkívül le kell vinnünk a Földre az előzetes felderítés adatait. Ezeket megszereztük. A leszállóhelyet felkészítettük. A legfontosabb, ami hátramaradt, hogy visszatérjünk.

A pórul járt ünnepelt undorral rágta a ringlit, látszott, hogy megadta magát. Jurkovszkij keserűen felkiáltott: — Félbehagyni egy ilyen dolgot!

— A még jobb a jó ellensége, Vlagyimir Szergejevics. Különben is, mi megtettük a magunkét…

— Maga nem szakember! — vágta rá élesen Jurkovszkij.

— A parancsnok én vagyok! — Jermakov arcán megfeszültek az izmok, s ingerültségét legyűrve folytatta: — Én felelek a vállalkozás sikeréért. Megtehettem volna, hogy egyszerűen kiadom az utasítást, de meghallgattam érveiket, és… úgy érzem, nem elég meggyőzőek. De hagyjuk ezt… Azonkívül, ha Mihail az elkövetkező órában kapcsolatba lép velünk, s idevezérli a Hiuszt, adok még maguknak két-három napot…

Az est kétségkívül el lett rontva. A geológusok fejük lecsüggesztve, egymás mellett ültek. Jermakov ismét a rádióval bajlódott.

Múltak a percek. Az adó változatlanul csak harákolt. Összeköttetés nem volt. A elfeledett üveg magányosan állt a szalvéta közepén.

“Kr-ra, kr-a, tlu-lu-u, fjiu…” — csipogott a készülék. A jelzőlámpák a falon lassan piros fényre váltottak. Csattogni kezdtek a sugárzásmérők.

— Johanics, a Vénusz üdvözletét küldi — közölte faarccal Jurkovszkij.

— Ó, Istenem, istenem!.. — jegyezte meg kimondhatatlan szomorúsággal az ünnepelt, s halkan szitkozódni kezdett lettül.

“Fjui-i-i-u-u” — hallatszott a hangszóróból.