Pirx pilóta kalandjai
- Автор: Лем Станіслав
- Год: 1970
- Язык: венгерский
- Год: Európa Könyvkiadó
- Переводчик: Beatrix Murányi
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «Pirx pilóta kalandjai». Краткое содержание книги:
Már arra készült, hogy elhagyja hadállását, mikor hirtelen két dolog történt, egyformán váratlanul. A sziklakapuban, a katlant kelet felől lezáró két magmasánc között megpillantotta az egymás nyomában gördülő terepjárókat. Még messze voltak, talán egy kilométernél is messzebb; teljes gázzal robogtak, hosszú, látszólag mozdulatlan porcsíkot húzva maguk után. Ugyanakkor két, emberihez hasonló, de fémkesztyűs, nagy kéz jelent meg a szakadék peremén, s utánuk, olyan gyorsan, hogy Pirx vissza sem tudott húzódni, előbukkant a Szetaur. Alig tíz méter választotta el őket. Pirx látta a hatalmas vállak között a fejet helyettesítő tömör domborulatot, amelyen mozdulatlanul villogott az optikai nyílások üvege, mint két tágra nyitott, fekete szem, közepén pedig a harmadik, iszonyú lézerszem, a most csukott fedőlap alatt. Igaz, hogy neki is lézer volt a kezében, de a gép reakciói hasonlíthatatlanul gyorsabbak az övéinél. Egyébként nem is próbált lőni — egyszerűen kővé dermedt a fényes napsütésben, félig még guggolva, ahogyan a robot hirtelen felbukkanása érte, amint felugrott a földről, és nézték egymást: emberszobor és gépszobor, mind a kettő fémbe öltözve. Ekkor szörnyű villanás szaggatta szét a teret Pirx előtt, s a hő lökésétől hátrazuhant. Estében nem vesztette el az eszméletét, és ebben a töredékmásodpercben csak csodálkozást érzett, mert esküdni mert volna, hogy nem a Szetaur lőtt rá, hiszen mindvégig látta sötét és vak lézerszemét.
Hanyatt esett, a sugár mellette ment el — de nyilvánvalóan őrá céloztak, mert a szörnyű villanás egy másodperc múlva megismétlődött, és lemetszette a kőtorony egy részét, amely az imént őt védte; olvadt fémcseppek fröccsentek szét, s röptükben vakító pókhálóvá dermedtek. Most az mentette meg, hogy embermagasságba céloztak, ő pedig feküdt — az első terepjáró volt az, ők lőttek a lézerrel. Oldalára fordult, s akkor meglátta a háttal álló Szetaurt, aki mozdulatlanul, mintha bronzból öntötték volna, kétszer felvillantotta ibolyaszínű napját. Ebből a távolságból is látszott, hogy az első terepjáró egész lánctalpa, a hengerekkel és a vezérkerékkel együtt, a földre omlik; körülötte akkora felhő támadt porból és izzó gázokból, hogy a második kocsiban elvakultak, és már nem tudtak lőni. A két és fél méteres óriás lassan a fekvő emberre pillantott, aki még most is fegyverét szorongatta, aztán elfordult és kissé behajlította térdét, vissza akarva ugrani oda, ahonnét jött, de Pirx kényelmetlenül, féloldalasan rálőtt; csak a lábát akarta ellőni, de megremegett a karja, mikor meghúzta a ravaszt, s a tüzes kés tetőtől talpig végigszántott az óriáson, úgyhogy izzó vastömegként zuhant le a katlan fenekére.
A terepjáró legénysége ép bőrrel úszta meg a kocsi pusztulását, még csak meg sem pörkölődtek. Pirx megtudta, bár csak jóval később, hogy azért lőttek őrá, mert a Szetaurt, amelynek sötét teste beolvadt a sziklafal sötét hátterébe, egyáltalán nem vették észre. A tapasztalatlan irányzónak az sem tűnt fel, hogy az alak, amelyet megcéloz, világos alumínium űrruhát visel. Pirx majdnem biztos volt benne, hogy a következő lövést már nem élte volna túl. A Szetaur mentette meg — de vajon tudatosan-e? Sokszor felidézte magában azt a néhány utolsó másodpercet, és egyre szilárdabbá vált a meggyőződése, hogy a robot olyan helyen állt, ahonnét felmérhette, melyikük a távoli lövés célpontja. Akkor tehát őt akarta megmenteni? Senki sem tudott erre válaszolni. Az intelektronikusok „a körülmények összejátszását” emlegették; megindokolni ezt a semmitmondó magyarázatot egyikük sem volt képes. Hasonló esettel még sohasem találkoztak, a szakirodalomban sem szerepel ilyesmi. Egyhangúlag leszögezték, hogy Pirx azt tette, amit tennie kellett; de neki ez kevés volt. Hosszú évekre emlékezetébe vésődött azoknak a töredékmásodperceknek a képe, amikor a halállal találkozott és megmenekült, hogy soha ne ismerje meg a teljes igazságot; és keserű volt a tudat, hogy csalárd és hitvány módon, orvul hátbadöfte megmentőjét.
Murányi Beatrix fordítása
A BALESET
Angyal négykor sem tért vissza, de mintha ezt senki sem vette volna észre. Öt felé már sötétedett, és Pirx, nem annyira aggódva, inkább csodálkozva, meg akarta kérdezni Krullt, hogy mit jelenthet ez. Aztán mégsem szólt; nem ő volt a csoport parancsnoka, és egy ilyen kérdés, ha mégoly jogos és teljesen ártatlan is, a sértődések egész láncreakcióját válthatta volna ki. Jól ismerte ezt a jelenséget, sokszor előfordul, különösen olyan alkalmilag összeverődött csoportoknál, mint ez. Három ember, a lehető legkülönbözőbb szakmából, egy teljesen haszontalan bolygó hegyvidékének szívében olyan feladatot végez, amelyet nyilván mindegyikük — éppúgy, mint ő — értelmetlennek tart. Egy ócska kis gravisztáttal hozták ide őket, az már itt is marad, mert úgyis kiselejtezték. Kaptak egy összerakható alumíniumbarakkot, néhány műszert meg egy végnapjait élő rádióállomást, amelyből több volt a bosszúság, mint a haszon; ezzel a felszereléssel kellett volna hét hét alatt „általános felderítést” végezniük, ami persze képtelenség. Pirx sohasem vállalt volna el ilyen feladatot, hiszen tudta, hogy csak a Bázis felfedező csoportjának kutatási területét akarják növelni, eggyel több számot beírni a jelentésekbe, amelyekkel az adatfeldolgozó gépeket táplálják; az egésznek csak a jövő évi keret— és létszámelosztás szempontjából lehet valami jelentősége. És csak azért, hogy a memóriaszalagokon megjelenjen az a lyukasztott szám, itt csücsülnek majdnem ötven napig az isten háta mögött. Más körülmények között a vidék talán kellemes is, legalábbis mint hegymászó terep, a hegymászás gyönyörűségei azonban, természetesen, a legszigorúbban tilosak. Pirx legfeljebb képzeletben tehette meg a csábító túrákat, a szeizmikusmérések és háromszögelések közben.