Kettészakított élet

— Hogy hívják a maguk igen tisztelt elnökét? — kérdeztem.

A lány valamit csicsergett. Megkértem, írja le egy darabka papírra, nyomtatott betűkkel. Meg kell mondanom, mire a búcsúfogadásig eljutottam, sikerült mind a harminchat betűt szabályosan kiolvasnom, amiért a résztvevők tapsviharral jutalmaztak. Hasonló okokból kénytelen voltam megkérni a leányzót, engedje meg, hogy egyszerűen Masának szólítsam. Beleegyezett, noha ez a hangsor semmi kapcsolatban nem volt bűbájos nevével, amely huszonnyolc mássalhangzóból áll; minden második hehezetes…

— No, tehát — kezdtem, miután Masa leírta a nevet a papírra. — Személy szerint magának mi köze a történtekhez?

Ilyen kérdést akkor is feltehettem volna, ha tudom, miről van szó.

— Jaj! — kiáltott fel Masa. — Úgy szégyellem! De az idegeim felmondták a szolgálatot.

— És maga bajba sodorta a csapatot?

— Ha csak a csapatot… De most biztosan mindenkit eltiltanak a versenyzéstől, mindenkit, a mi bolygónkról…

— No jó — szóltam én. Nem volt erőm folytatni a beszélgetést. — Menjen csak el. Pihenni szeretnék.

Felmentem a szobámba, lezuhanyoztam. Tehát az idegei. Felmondták a szolgálatot. Nincs ebben semmi rendkívüli. Majdnem minden szabálysértő sportoló az idegeire hivatkozik. De egy ilyen kedves kislány…

Rendeltem egy kávét: hozzák a szobámba. Sötét italt hoztak, égett gumi íze volt. Persze. Nem is számítottam jobbra.

— Elnézést — szóltam a pincér után. — Van-e a közelben olyan hely, ahol igazi kávét kapni?

— A mi kávénk a legjobb, a legigazibb.

— Persze. Miből csinálják?

A pincér őszinte részvéttel tekintett rám, majd elmagyarázta, hogy a kávé: fűféleség, amelynek gyökerét addig szárítják és pirítják, amíg violaszínt nem ölt.

Megköszöntem a felvilágosítást, és már éppen kiöntöttem volna az értékes italt, de a pincér, mintha átérezte volna kétségbeesésemet, így szólt:

— Vannak egyesek, akik kávén valami furcsa sötétbarna magot értenek, amit a Földről importálnak. Ilyet az Afrika kávéházban lehet kapni, tőlünk két háztömbnyire. Mire nem képesek az emberek, ha valami divatba jön!

A pincér őszintén sajnálta a sznobokat, akiket a divathullám ocsmány italok fogyasztására kényszerít, én viszont felélénkültem, és öt perc múlva indultam is az Afrika kávéház felé.

A háztömböt, ahol szállodám volt, park választotta el a következőtől. Nem siettem. Megálltam a medence partján, a betonperemnél. Esteledett, a nap heve is csökkent, a medence vize is hűtötte a levegőt, itt már lélegzethez jutott az ember.

A kis tó másik partján boldog szülők csecsemőt toltak babakocsiban. Talán egyéves lehetett, járni még nem tudott, de elég biztosan álldogált a kocsijában. Feje búbján szőke tincs ágaskodott. Boldogan kacarászott, a szülők szintúgy. A kisgyerek a mi Jegoruskánk legkisebb unokájára emlékeztetett, és én egy pillanattá szinte otthon éreztem magam.

A papa hirtelen kezébe vette a gyereket, megpuszilta a homlokát, és belehajította a vízbe. Jó messzire.

Már-már a vízbe vetettem magam, hogy megmentsem a gyereket. Hiszen ez lett volna a természetes. De mire bármit tehettem volna, észrevettem, hogy a szülők tovább is vidáman mosolyognak. Ez vagy azt jelenti, hogy végtelenül cinikusak, vagy azt, hogy a gyereket semmilyen veszély nem fenyegeti. Más járókelők is mosolyogva figyelték a jelenetet. És a gyerek is nevetgélt, miközben mulatságosan kalimpált kis kezével és lábával, de nem süllyedt el.

Rájöttem, hogy itt a gyereket előbb tanítják meg úszni, mint járni. Ilyen csodát már a Földön is láttáin. Kissé megnyugodtam. De nem sokáig. Pár másodperc múlva a gyerek karja elemyedt, arcáról eltűnt a mosoly, és halk nyikkanással elsüllyedt. A víz felszínén csak a körök látszottak, amelyeket maga után hagyott.

Azt teszem, amit bármelyik rendes ember tett volna a helyemben. A párkányról a vízbe ugrottam, és lebuktam a mélybe. Nagy a tó, és az ijedt szülők talán még magukhoz sem tértek.

A víz zöldes színű volt, de elég tiszta. Hínár ringott benne, és halak úsztak el, sötét árnyként. A tó nem volt túl mély, két-három méter ha lehetett, a gyereket nem találtam a fenekén. Felbuktam, hogy levegőt vegyek; megláttam a tó körül álló emberek ijedt arcát. A nedves ruha a fenékre húzott. Rádöbbentem, hogy már elveszítettem régi formámat, és ha nem úszom a parthoz, engem kell majd kimenteni.

Amikor ismét felbuktam, észrevettem, hogy a mosolygó papa éppen emeli ki a vízből nevetgélő gyerekét. Az utolsó lélegzettel sikerült kikászálódnom a vízből. A bokrokba húzódtam, távol a boldog családtól. És ott ült egy pádon Masa.

— Mi van magával? — kérdezte lágyan. — így fürdőit?

Kérdésében sajnálkozó igyekezet csengett: tiszteletben akarta tartani hazám különös szokását, ahol az öregek, úgy látszik, öltönyben és cipőben ugrálnak a vízbe.