A bíborszínű felhők bolygója [Страна багровых туч - hu]

A Hiusz belemerült a Vénusz mögötti árnyékkúpba. Sötét lett, a világító köd kerek sávja jelezte a bolygó szélét. A fekete háttérből azonban nemsokára gyönge, rózsaszín fénypontocskák rajzolódtak ki.

— Mi ez? — érdeklődött Bikov.

Dauge figyelmesebben vizsgálódott, sisakja megbillent. Majd felcsendült hangja Bikov fejhallgatójában.

— Bizonyára vulkánok. Hallottam egy körzetről, ahol állandóak a vulkanikus kitörések. Egyelőre senki nem tudja pontosan. Feltételezés…

Azután hagyták el a keszont, hogy balról ismét ragyogó fény áradt szét, s hatalmas, sárga sarló rajzolódott ki.

— Igen… — kapott észbe Bikov. — De hát hol van itt a Ciolkovszkij? Meg szeretném nézni ezt a mesterséges holdat.

— Az ajtóból nem láthatod, Alekszej. Hiszen mi a nyílással lefelé, a Vénusz felé fordultunk, a Ciolkovszkij fölöttünk van. Az még korai lenne, hogy a Hiusz borításán kússzál-másszál. Jobb, ha megvárod a következő alkalmat, majd meglátod, ha visszatérünk.

Bikovnak eszébe jutott az a megjegyzés, amit nemrég Dauge tett, sóhajtott, de elhallgatott.

Már várták őket. Jermakov mindenkit meghívott ebédre.

Ez volt az első ebéd, amit a súlytalanság állapotában költöttek el, s Bikov titokban azt kívánta, hogy ez legyen az utolsó is. Az űrhajósok szakavatottan, anélkül hogy a beszélgetést abbahagyták volna, az ajkukhoz emelték az elasztikus cumikat, melyekhez zárt műanyag edényekből hajlékony csövek vezettek. A kenyérdarabokat és a hideg előételt hálós falú dobozokból vették elő, s nem feledkeztek el róla, hogy minden alkalommal gondosan becsukják utána őket. Egyszóval a Fiú vezetője bizonyára éhes maradt volna, ha nem gyámkodik felette Krutyikov, aki kimondottan ebből a célból foglalt mellette helyet.

Ebéd közben a mesterséges hold dolgairól beszéltek, s a tervekről, hogy egy egész flottára való Hiuszt építenek, s beszélgettek a mesterséges holdakon dolgozó, levelező egyetemi hallgatók számára sugárzandó külön tévékonzultációkról. Mahov panaszkodott a nehéz felfogású ellátókra, akik a sísport technikájáról küldtek egy egész ládára való mikrofilmet. Striner nevetve elmesélte, hogy valaki egereket hurcolt be a Ciolkovszkijra. “Most könyörgünk, hogy küldjenek egy macskát is.

Élményszámba menő attrakció lesz, ahogy a macska kergetni fogja az egeret a súlytalanság állapotában.” Sokat beszéltek a csodálatos indonéz együttes hangversenyéről, a szverdlovi Qadalov mindnyájukat megrázó új szimfóniájáról, az Út a csillagokhoz címűről. Sokat tréfálództak, nevettek. Egy szó sem esett arról, hogy nemsokára milyen megpróbáltatásokban lesz része a Hiusz legénységének.

Jermakov az órájára pillantott, Mahov pedig sietve felemelkedett.

— Ideje mennünk, barátaim.

Mindnyájan gyorsan felálltak, s búcsúzni kezdtek. Mahov sorban mindegyik űrhajóssal kezet szorított, s Bikov nyugtalanul vette észre, hogy hirtelen beesett, elsárgult az arca. Stirneren nem lehetett ilyen könnyen észrevenni a felindultságot.

— Ne feledjétek — figyelmeztette őket Jermakov —, hogy legalább ötven kilométerre távolodjatok el tőlünk, különben erősen megpörkölődhettek.

— Jól van, miattunk ne izgulj! — dünnyögte válaszul Mahov. — No, akkor… a viszontlátásra! Sok sikert!

Zsinórt tartó kezét gyorsan váltogatva kiaraszolt a folyosóra. Stirner üdvözlésként integetett, majd követte.

Nagy csattanással lezárult a kivezetőnyílás. Csend köszöntött be.

— Végül is nem meséltünk nekik az űrbéli támadásról — jutott hirtelen Jurkovszkij eszébe.

Jermakov szórakozottan ránézett.

— Nem meséltük el… Egyébként ez most nem fontos. Kérem, készüljenek fel… Szpicin, menjünk!

Bikov suttogva kérdezte Daugétól.

— Mihail Antonovics talán itt marad?

— Igen. A parancsnoki poszton neki most semmi dolga… — Dauge megrázta fejét, mintha valamilyen gondolatokat hessegetne el, s megkérdezte: — Mindenki a helyén van?

Mihail Antonovics és Jurkovszkij már a karosszékekben ültek, s a biztonsági övekkel bíbelődtek. Dauge segített Bikovnak, hogy bekapcsolja magát, leszedte a zsinórokat, s határozatlanul megállt.

— Nos? Mire vársz?! — kiáltott rá ingerülten Jurkovszkij.

— Tíz percünk maradt — hallatszott Jermakov hangja.

Dauge sietve elfoglalta helyét.

Ismét csönd köszöntött be. Bikov lehunyta szemét, s megrohanták az emlékek. A sötét közép-ázsiai éjszaka, a homályosan világító ruha, friss kölni illat… s egy kedves, végtelenül kedves és gyöngéd arc. Milyen régen is volt ez! Torka egyszerre összeszorult, s kétszer-háromszor nagyot nyelt.

— Megkezdtük az ereszkedést! — horkant rekedten a hangszóró.

A padló megremegett a lába alatt, s a karosszék támlája nehéz súlyként feszült a vénáknak A reaktorok növekvő üvöltése fülébe csapott, s betöltött mindent.