220 nap az űrhajón
- Автор: Мартынов Георгий Сергеевич
- Язык: венгерский
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «220 nap az űrhajón». Краткое содержание книги:
Emlékezzük a sarkvidékre. Volt idő, amikor e földrajzi hely megközelítése, elérése távoli álom volt csupán. Sok évszázadig kívánták ezt az emberek. Nagy nehezen, sok bátor kutató életébe került, míg megnyílt az út a pólusokra. Megkezdtük a munkát mégis. Dmitrijevics Papanyin expedíciója a világ érdeklődésének központjába került. De ma már az Arktisz-intézet dolgozói átlagos, hétköznapi útként teszik meg a távot.
Ugyanez fog történni a bolygóközi repülésekkel is.
Az idegen bolygókra történő látogatás most hihetetlennek tűnik, mert még nem történt meg. De rövid idő múlva, mondjuk, a Jupiter holdjaira fogunk látogatóba menni.
Az ember a jövőbe néz. Ha nem így lenne, megállt volna a haladás. Újabb célt kell a nemzetközi érdeklődés középpontjába helyezni, de amint elérjük tovább kell lépnünk, és az előzőleg vonzó cél köznapivá válik.
És ez nagyon jól van így!
A szerzőtől távol áll a gondolat, hogy munkája valós képet ad a világűr meghódításáról. Egy ilyen képet nem lehet adni. Az élet mindig különbözik fikciótól, gazdagabb, és változatosabb annál.
G. Sz. Martinov
— Ez természetes! — válaszolta Kámov. — De semmi ok az aggodalomra. Teljesen kihalt a vidék.
Két óra múlva jelentkezem.
„Mi történik, ha tévedtem?” — gondolta, de azonnal elvetette az ötletet. — „Mi fenyegethetne?
Állatok? Miért épp most jönnének, ha eddig nem tették? Minden jel szerint teljesen véletlen volt a Melnyikovval való utazásuk alatt az „ugrógyíkkal” a találkozás. Ezek a veszélyes ragadozók éjszakai állatoknak látszanak.” Kámovnak az is eszébe jutott, hogy az állat szeme is olyan volt, mint egy éjszakai ragadozóé.
Mi más veszély lehet? Nyilvánvaló, hogy semmi.
A biztonság kedvéért Kámov ellenőrizte fegyverét, felvette oxigénpalackját, aminek rögzítő övét erősen megszorította — így nem fogja zavarni, mikor a sziklára mászik. A terepjárótól ötven méterre emelkedett egy tíz méter magasságú szikla. Annak a tetejéről jól be kell tudnia látni a terepet. A sziklát már erősen megrongálta az idő, de ez elég volt ahhoz, hogy segítsen a meredek emelkedőt megmászni. Mindenesetre Kámov vitt magával egy hosszú kötelet is.
„Csak a hegymászó felszerelés hiányzik” — vélte. — „De a Marson a hegymászásnak könnyebben kell mennie mint a Földön.” Felvette a gázmaszkot, és az ajtót becsukva maga után elhagyta a kocsit.
A megcélzott sziklához közeledve látta, hogy bár az nagyon meredek, de megmászható. Az időjárás kikezdte a sziklát, ami tele volt repedésekkel. Sok helyen nagy mennyiségű gránit morzsolódott le.
Szinte a legtetején egy párkány alakult ki, amire megpróbált hurkot vetni. Ez nem volt nehéz dolog.
Már a második dobásra sikerült eltalálni. A hurok megfeszült a párkányon. Kámov mászni kezdett.
Súlya itt csak harminc kilogrammot nyomott, ennek ellenére felkészült rá, hogy nem lesz olyan könnyű a feljutás. Néhány perc alatt elérte a csúcsot. Nem lehetett itt megállni, így lábát arra a párkányra fektette, amelyre a kötél ráhurkolódott.
Ebből a magasságból teljesen átlátható volt a terület, és Kámov rögtön látta, hogy sziklák elrendezése nem lehet mesterséges eredetű. Ezt a természet alakította ki így. Csalódását elnyomva készített néhány felvételt, és a másik oldalra fordult, azt is lefényképezni. A szikla lábánál, amelyen volt, egy 20–25 m átmérőjű tisztás terült el. Ahogy lenézett, Kámov úgy érezte, hogy a hideg futkos a hátán. A sziklák közötti tisztáson a már ismert ezüstös szőrzetet látta.
„Gyíkok!” Nagyon sokan voltak. Szorosan, egyik a másikhoz simulva feküdtek a homokban, és látszólag aludtak.
Furcsa, hogy nem érezték meg a jelenlétét. Nagyon közel volt hozzájuk, mikor a szikla alá. Talán ezeknek a marsi ragadozóknak hiányzik a szimatuk, ami földi társaiknak olyan jól kifejlődött? Minél hamarabb el kell hagynia ezt a helyet, amíg azok alszanak. Anélkül, hogy sejtette volna, Kámov a nappali pihenőhelyükre tévedt. Elég, ha csak az egyik felébred — és el lenne vágva útja a kocsihoz.
Kámov készített még gyorsan néhány képet. Nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy az alvó „gyíkokat” le ne fotózza. Ha a lent lévő állatok a földön lennének, a fényképezőgép csattanó hangjára felébrednének, de itt a Marson, a híg levegőben nem hallatszik annyira. A „gyíkok” továbbra is aludtak.
Kámov, miután elrakta a készüléket, óvatosan ereszkedni kezdett a kötélen. Ha az állatok még három-négy percig nem ébrednek fel, baj nélkül eléri a járművet.
Megszorította a kötelet, és lenézett.
A szíve erősen kalapált mellkasában. Újabb hideghullám szaladt végig testén.
Közvetlenül a kötél végénél, ahol az a „földre” ért, egy hosszú ezüstös színű test látszott. Kámov látta, amint zöldesszürke macskaszemét rámereszti, minden mozdulatát figyelve. A bestia a „földhöz” lapult, támadásra készen. Fel tud ugrani tíz méter magasra?
Kámov elővette pisztolyát, és a ragadozót folyamatosan nézve visszamászott előző helyére. Kár, hogy nem a puskát hozta magával! Ilyen távolról el sem tévesztené vele a célt. A pisztollyal csak megsebesíteni tudná a fenevadat. Ráadásul olyan zajt csapna, amitől felébrednének a még alvó „gyíkok” is. Nem lőhet!
Megkapaszkodott a sziklában, és mozdulatlanná meredve figyelte ellenfelét.
A ragadozó nem próbált felugrani. Feküdt a homokon, és rezzenetlen szemmel nézte a férfit.
Ha az állat nem megy el, nagyon súlyos helyzetbe kerül. A ragadozó elé leereszkedni teljes képtelenség. Várjon? De meddig tarthat ez a várakozás?
Kámov nem ismerte a „gyíkok” szokásait. Meddig tart ki a fenevad türelme? Mennyire leleményes az? Tudja-e, hogy az embernek le kell mennie? Hogyan viselkedik egy előtte ismeretlen lénnyel?
Kámov úgy döntött, hogy egy fél órát tétlenül fog várni. Ha a „gyík” nem megy el ezalatt, akkor megpróbál rálőni, vagy a lövés hangjával elijeszteni. Talán elég halk lesz a hang ahhoz, hogy ne ébressze fel az alvó állatokat.
Lassan teltek a percek…
Talán ha itt hagyja a Marson a terepjárót, néhány órát megtakaríthat. Ez idő alatt sok mindent megtörténhet.
Kényelmetlen helyzete ellenére szokott nyugalma nem hagyta el Kámovot. Hideg fejjel mérlegelte a menekülési lehetőségét a váratlan fogságból.
Felhúzza a kötelet, és a szomszédos, alig öt méternyire lévő sziklára hajítja. Egyszerűen a kőtömb tetején lévő éles párkányra dobja a hurkot.
A kötél 50 méter hosszú. Ez elég hosszú ahhoz, hogy megismételhesse a manővert, és még távolabb jusson.
Olyan közel megy agy a terepjáróhoz, amennyire csak lehetséges, és megfogja ölni az állatot, ha az követné őt, s a többi fajtársa még nem ér oda addig, míg ő a terepjáróhoz rohan.
Óvatosan elkezdte felhúzni a kötelet. Annak a vége közelében feküdt a vadállat, és Kámov kíváncsian leste, hogyan fog az erre reagálni.
A közelében mozgó kötélnek magára kellett vonnia a ragadozó figyelmét. A „gyík” ránézett, majd visszafordította fejét az ember felé. Láthatólag az jobban érdekelte.
Hanem a kötél már teljes egészében Kámov kezében volt. Készen állt kockázatos tervének megvalósítására, de úgy döntött, hogy megvárja az általa meghatározott fél óra leteltét, hátha ezalatt az állat elmegy onnan.
Lehet, hogy megfeledkezett róla? Ez elképzelhetőnek tűnt.
De mégse! Az állat járkált egy kicsit, majd elfeküdve ismét a szikla tetejére meresztette a szemét.
„Milyen makacs teremtés!” — gondolta Kámov.
Közben letelt a kijelölt idő.
Kámov gyorsan térdre emelkedett. Hurokra fogta a kötelet, és elhajította. Bár soha nem tanulta ezt a művészetet, meglepetésére mégis a tervezett helyre esett. „Így fedezzük fel magunkban a tehetséget olyan dolgokban, amelyekről eddig sejtelmünk sem volt” — gondolta mosolyogva.
Lábát a gránit kiemelkedő részére fektette, és próbaképpen megfeszítette a kötelet.
A kötél váratlanul meglazult. A kőpárkány, ami olyan szilárdnak látszott, hirtelen megbillent és leomlott. Kámov majdnem elveszítette az egyensúlyát. Kámov megfeszítette az izmait, és az utolsó pillanatban sikerült visszafogni magát, nehogy a tíz méterre levő állatok közé zuhanjon.
A gránitpárkány ötméternyire a gyíktól dübörögve esett le. Szemmel látható ijedtséggel a sziklák közt alvó társai közé ugrott.
Az állatok között kitört a riadalom. Az ezüstszőnyeg hullámzó mozgásba kezdett.
Miközben a letört szikladarabot és saját gondatlanságát szidta, Kámov látta, hogy az állatok pihenőhelyüket elhagyva a sziklák közé húzódtak. Hamarosan mindenhol, ahová csak nézett, ezüst szőrt látott. Ötvennél többet számolt meg a ragadozókból. Nem tudott sehol leereszkedni. Minden menekülési útvonalat elvágtak. Míg az állatok el nem mennek, kénytelen a sziklán ülni. Kámov megértette, hogy megmenekülése csak este, ha elmennek, válik lehetővé. Itt a Nap, moszkvai idő szerint nyolc húszkor nyugszik le. Tehát még négy órája van naplementéig. Az oxigéntartályban levegőnek ennyi időre elégnek kell lenni. Azon, hogy az állatok elérnék, Kámov nem aggódott.