Lakott sziget
- Автор: Sztrugackij Arkagyij, Sztrugackij Borisz
- Год: 2009
- Язык: венгерский
- Год: Metropolis Media Group
- ISBN: 978-615-515862-9
- Переводчик: Györgyi Weisz
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «Lakott sziget». Краткое содержание книги:
Makszim Kammerer, a zöldfülű szabad kutató a végtelent járja, újabb lakható, illetve lakott világok után kutatva. Amikor aztán egy űrbalesetet követően hajótörést szenved egy ismeretlen bolygón, egyáltalán nem biztos benne, hogy itt huzamosabb ideig elélhet az ember. Szétforgácsolódott birodalmacskák tengődnek az atomháború kínjait nyögő földjén, mindennaposak a mutációk, az eldugottabb vidékeken pedig még mindig a hajdani idők hadigépezetei szedik áldozataikat.
Vajon sikerül-e újból egy néppé, szerves egésszé kovácsolni a pártoskodó kiskirályok által szédített tömegeket, vajon létrejöhet-e még működőképes társadalom a politika szörnyetegeinek meddővé vált harcterén?
A Sztrugackij testvérek egykor mind nálunk, mind hazájukban betiltott regénye a világ SF-irodalmának igazi gyöngyszeme, és mondanivalója szerencsére (vagy sajnos) éppolyan időszerű, mint megírásakor. Ezt igazolja az is, hogy Oroszországban idén mutatták be kétrészes, monumentális filmváltozatát, amely talán idővel eljut a hazai mozikba is.
— Erről már beszéltem maguknak.
— Mondja el újra!
— Csak egyetlen akcióban vettem részt, mikor Ketsefet, Ordit, magát, és két másikat, akik nem fedték fel a kilétüket, elkapták. Egyiküknek műkeze volt.
— A kapitánya bizonyára nagyon sietett. Ezt mivel magyarázza? Mielőtt egy jelöltet alávetnek a vérpróbának, részt kell vennie legalább három akcióban.
— Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem bízott bennem. Azt sem értem, miért engem küldött, hogy lőjem…
— Miért lőtt magára?
— Azt hiszem, megijedt. El akartam venni a fegyverét.
— Nem értem — mondta a hosszú hajú férfi. — Nem bízott magában, tehát hogy próbára tegye, elküldte, hogy kivégezze…
— Hagyd el, Erdész, — mondta Memo, — ez csak üres duma. Szavakkal semmire sem megyünk. Doktor, a maga helyében én megvizsgálnám. Van valami zűrös a történetében.
— Sötétben nem tudom megvizsgálni — mondta a doktor.
— Gyújtsa meg a gyertyát — javasolta Maxim. — Én egyébként látom magát.
Egy pillanatra halotti csend támadt. Aztán Szélesvállú megkérdezte: — Hogy érti… maga lát minket?
Maxim megvonta a vállát. — Látok a sötétben.
— Lószart! — kiáltott fel Memo. — Ha lát, mondja meg, mit csinálok most.
Maxim megfordult.
— Rám céloz a karabélyával. Vagyis azt hiszi, hogy rám, de valójában a doktorra céloz. Maga Memo Gramenu. Megismerem. Van egy horzsolás a jobb arcán, ami azelőtt nem volt ott.
— Noctalopia — motyogta a doktor. — Csináljunk egy kis világosságot. Micsoda hülyeség. Ő lát minket, de mi nem látjuk őt. — Gyufa után tapogatózott.
— Igen, — mondta Memo, — ez tényleg hülyeség. Vagy úgy megy el innen, mint egy közülünk, vagy nem megy el sehogy.
— Szabad? — Maxim kinyújtotta a kezét, elvette a gyufát a doktortól, és meggyújtotta a gyertyát.
A szokatlan fénytől mindenki hunyorogni kezdett. A doktor gyorsan meggyújtotta a pipáját.
— Vetkőzzön le! — parancsolta.
Maxim a feje fölött lehúzta vászoningét. Mindenki a mellkasát bámulta. A doktor felállt, és odament Maximhoz. Különböző irányokba forgatta, és megtapogatta erős, hűvös ujjaival. Csend volt. Aztán a hosszú hajú jóindulatúan megjegyezte: — Jóvágású gyerek. A fiam is… ilyen volt.
Senki nem válaszolt. A férfi nehézkesen felállt, matatott valamit a szoba sarkában, aztán egy demizsont tett le az asztalra. Három bögrét állított köréje.
— Majd felváltva iszunk. Ha valaki éhes, van sajt és kenyér.
— Várjon, Erdész — mondta Szélesvállú. — Tolja félre azt a demizsont. Nem látok tőle. Nos, mit a helyzet, doktor?
A doktor hűvös ujjait még egyszer végigfuttatta Maxim testén, és dohányfüstbe burkolózva leült.
— Töltsön, Erdész! — mondta. — Az ilyesmi italért kiált. Öltözzön fel — mondta Maximnak. — És ne vigyorogjon, mint egy madárijesztő. Lenne néhány kérdésem magához.
Maxim felöltözött. A doktor kortyolt egyet a bögréből, és megkérdezte: — Hogy mondta, mikor lőtték meg?
— Negyvenhét nappal ezelőtt.
— Mit is mondott, mivel?
— Pisztollyal. Egy katonai pisztollyal.
A doktor kortyolt még egyet, és Szélesvállúhoz fordult:
— Lefogadom, ezt a kemény legényt egy katonai pisztollyal lőtték le, nagyon közelről. De nem negyvenhét nappal ezelőtt. Legalább száznegyvenhét napja. Hol vannak a golyók? — fordult Maximhoz váratlanul.
— A testem kilökte őket. Eldobtam.
— Figyeljen csak, hogy is hívják… Mak! Maga hazudik. Mondja meg az igazat!
Maxim beharapta az ajkát.
— Az igazat mondtam. Magának fogalma sincs, milyen gyorsan gyógyulnak nálunk a sebek. — Szünetet tartott. — Könnyen be tudom bizonyítani. Vágja el a kezemet. Ha nem mély a seb, tíz-tizenöt percen belül be fog gyógyulni.
— Ez igaz, — mondta Ordi, aki most szólalt meg először. — Én magam láttam. Krumplit hámozott, és elvágta az ujját. Fél órával később csak egy fehér heg látszott, és másnapra nyoma sem maradt. Én hittem neki, mikor azt mondta, a hegyekből való. Gel szokott mesélni a hegyvidéki népi gyógyászatról. Ott tudják, hogy kell a sebeket gyógyítani.
— Ugyan már, a hegyvidéki gyógymódok. — A doktor füstfelhőket eregetett. — Jól van, mondjuk, hogy létezik hegyvidéki népi gyógyászat. De egy elvágott ujj, az egy dolog, de hét golyó, közvetlen közelről, az már más. Ezen a fiatalemberen hét lyuk van; ezek közül legalább négy halálos lett volna.
— Mi a fenéről beszél?! — Szélesvállú hitetlenkedve rázta a fejét.
— Jobb, ha elhiszi — mondta a doktor. — Egy golyó a szívébe, egy a gerincébe, kettő a májába. Ehhez még adja hozzá a nagy vérveszteséget, és az elkerülhetetlen vérmérgezést. Plusz a kezelés minden jelének teljes hiányát. Masszaraks, egy golyó a szívébe elég lett volna, hogy megölje.
— Magyarázza meg. — Szélesvállú Maxim felé fordult.
— A doktor téved. Ami a lövéseket illeti, a diagnózisa korrekt, de téved; számunkra ezek a sérülések nem halálosak. Nos, ha a kapitány a fejemre lőtt volna… de nem tette. Doktor, magának fogalma sincs, milyen ellenálló a szív, vagy a máj.
— Igaz — mondta a doktor.
— Egyet már tudok — mondta Szélesvállú. — Azok aligha küldtek volna hozzánk ilyen rosszul felkészített alakot. Nagyon jól tudják, hogy van orvosunk.
Hosszú szünet következett. Maxim türelmesen várakozott. — Én a helyükben elhinnék egy ilyen történetet? Azt hiszem, igen. Én túl hiszékeny vagyok ennek a világnak a lakóihoz képest. Ámbár, el kell hogy ismerjem, már nem annyira, mint azelőtt voltam. Vegyük például ezt a Memo cimborát. Nem kedvelem a fickót. Valójában a saját árnyékától is megijed. Itt ül a bajtársai között, térdén egy gépfegyverrel. Alighanem tőlem is fél. Attól tart, hogy megint elkapom a fegyverét, és kificamítom az ujjait. Nos, lehet, hogy igaza van. Az ördögbe, senkinek sem fogom megengedni még egyszer, hogy rám lőjön. — Visszaemlékezett arra a fagyos éjszakára a kőfejtőben, a foszforeszkáló, élettelen égre, és a hideg, ragacsos pocsolyára, amiben feküdt. — Nem, ebből elég volt. Mostantól én fogok lőni.
— Én hiszek neki — mondta Ordi váratlanul. — Amit mond, annak nincs értelme, de csak azért, mert ő egy rendkívüli ember. Képtelenség kitalálni egy ilyen történetet, mint az övé: túl hihetetlen lenne. Ha nem hinnék neki, rögtön lelőttem volna, miután meghallgattam a történetét. Talán őrült. Az lehet. De nem provokátor. Én vele vagyok — tette hozzá.
— Elég volt, Csibe — mondta a széles vállú. — Maradj csendben egy kicsit. — Maximhoz fordult. — Megvizsgálta a Közegészségügyi Minisztérium bizottsága?
— Igen, meg.
— És igazolták?
— Természetesen.
— Korlátozás nélkül?
— A kártyán csak annyi volt, „Igazolva”.
— Mi a véleménye a Harcos Légióról?
— Azt hiszem, csak egy lélektelen fegyver mások, valószínűleg a Mindenható Teremtők kezében. De sok dolog van még, amit nem értek ezzel kapcsolatban.
— Mi a véleménye a Mindenható Teremtőkről?
— Azt hiszem, ők egy katonai diktatúra uralkodó klikkje. Nem válogatnak az eszközökben, de nem vagyok tisztában a céljaikkal.
— És mi a véleménye a degenekről?
— Azt hiszem, ez egy rossz kifejezés. Szerintem maguk összeesküvők. A céljaikat nem egészen értem. De kedvelem azokat, akikkel találkoztam. Mindegyikük tisztességesnek tűnt, és — hogy is mondjam — tudatosan cselekvőnek.