Kettészakított élet

Ami Kert illeti — mintha csak néhány napja élne velünk. Tisztán emlékszem mindenre: az első mondatokra, első benyomásokra is.

Először egy évig volt nálunk. Végig úgy bántunk vele, mint a hímes tojással. Később a mamám be is vallotta: „Sajnálom, ha arra gondolok, mennyi szeretettől estél te el, kislányom, amit erre a vadócra pazaroltunk.” De engem ez nemigen sújtott le: szülői szeretetre nem volt túl nagy igényem. Vegyük figyelembe, hogy önálló ember vagyok; nekem éppen elég, ha a felét kapom a szülői szeretet normál adagjának.

Mind szomorúak voltunk, hogy türelmünk és gondoskodásunk kárba veszett. Ha széttépte a rajzomat — vagy bármit, ami a kezébe került —, így szóltam hozzá: „Mondjad, te nagy szemű csoda, miért gyűlölsz ennyire?” „Azért” — felelte. Általában kerülte a világos nyilatkozatokat. Irtózott a két szótagnál hosszabb szavaknál Leginkább két kifejezésre szorítkozott: „nem” és „nem akarom”. Szókincse később ezzel bővült: „menj innen”. Tanulni nem volt hajlandó. Erőnk elfogyott. Mikor az év letelt, egyik napról a másikra elvitték tőlünk. Apám hazajött és megmondta:

— Holnap Kér elutazik.

Kér éppen azzal volt elfoglalva, hogy fekete négyzeteket festett a dívány aranyszínű huzatára. Nem tudta, hogy a festék lemosható, és zavarba ejtette, hogy senki sem akadályozza működését. Hegyezte a fülét, hallotta, amit apám mondott, de nem hagyta abba a festést.

— Miért megy el? — értetlenkedett nagymama. — Hát rossz dolga van nálunk?

— Rossz — mondta apám. — Itt mindig nyomottan érzi magát.

Kér hosszú vonalat húzott a fekete festékkel, le a padlóig, majd kényelmetlen pózba merevedett, így fülelte, mi lesz tovább.

— Annyira idegenek vagyunk neki, hogy attól tartok, inkább traumát okozunk neki, semmint neveljük.

— De ugyan hova viszik?

— Csináltak egy telepet, egy külön elszigetelt intézetet, ahol a körülmények — legalábbis a tudósok reménye szerint — hasonlítanak egykori, megszokott életviszonyaikhoz. Odaviszik a többieket is, mind együtt lesznek ezentúl.

— De ő már megszokott bennünket — ellenkeztem, nem sok meggyőződéssel.

— Megszokott? — csodálkozott rám apám.

Kér pedig bemártotta az ecsetet a festékbe, és tetőtől talpig végigfröcskölt engem, ügyesen. Miután megmosakodtam, megtudtam, hogy a kicsinyeknek magukhoz hasonló lények közösségében kell élni, meg hogy nem tudhatjuk, mikor térhetnek majd haza, és képzeljem el, szeretnék-e én hosszú éveket egyedül tölteni Kér rokonai között, vagy jobban szeretnék-e óvodában, sőt kollégiumban élni ugyanolyan gyerekekkel együtt, amilyen én is vagyok. Nem tudtam egyértelműen válaszolni. Kér akkor egész éjszaka ébren volt, a kincseit turkálta, amiket tavaly szedegetett össze. Nagy ócskasággyűjtő: mindent a világon a szobájába hurcoclass="underline" üvegfiolát, cserepet, kavicsot, papírt, ágat, levelet, ami csak csodálatba ejti alakjával, külsejével. Reggel már lent találtuk az előszobában, reggelizni sem akart, kincseit őrizte egy zsákban, s úgy ült a zsák mellett, mintha attól félne, lekési az indulást.

— Na nem — mondta a nagymama, aki elsőnek kelt fel, és akinek igen rosszul esett, hogy Kér egy szikra sajnálkozást sem mutat, amiért itt kell hagynia bennünket. — így nem lehet útnak indulni. Előbb megreggelizel, mint minden ember.

— Nem akarok — brekegte ő. Nincsenek ajkai, és a szája szorosra csukódik, csak akkor látni, hogy van, amikor nyitja. Akár a békáé.

— Örülsz, hogy elutazol? — tettem fel a magam kérdését; ebben meg az én sértettségem volt benne a hálátlan vadóc iránt.

Kér mereven bámult rám, válaszra sem méltatott. Nem is reggelizett, így várta meg apát a küszöbön kuporogva. Elkísértük, hogy elbúcsúztassuk, de ő azonnal bemászott a repülőbe, és elbújt előlünk. A gép elment, mi hazajöttünk nagymamával, szörnyű hangulatban. Én üvölteni szerettem volna, nagymama pedig folyton önmagát vádolta, hogy nem találta meg az utat Kér szívéhez.

— Értsd meg, Katyerinka — mondta” nekem —, végül is apádnak van igaza. Tökéletesen igaza van. Mégiscsak mi vagyunk többen, ő meg egyedül. Mit tudunk mi arról, hogyan bánt vele az édesanyja. Lehet, hogy reggelente meg kellett volna simogatni a fejét?

— De láttam, hogy te megpróbáltad megsimogatni, ő pedig megkarmolt!

Nem tudtam megnyugodni. Elkeserített engem ez a Kér. Nohát, szerencsés utat neki! így mérgelődtünk egész nap. Este megjött apám, elmesélte, milyen sikeresen fundáltak ki mindent a kicsiknek, hogy minden hozzájuk van méretezve, és a hőmérséklet, a nedvességtartalom stb. az optimális paraméterekkel beszabályozva.