Pirx pilóta kalandjai

A sarokban megmoccant valami. Két zöld fénypontocska izzott a sötétben. Rájuk meredt, és összerezzent, mert lassan elmozdultak. Közelebb ment. Egy macska volt ott. Girhes, fekete macska. Halkan nyávogott, és Pirx lábához törleszkedett. Pirx elmosolyodott, körülnézett, s a magasban, egy vaspolcon, fölfedezte a ketreceket. Fehér pamacsok mocorogtak bennük. Időnként apró, fekete gyöngyszemek csillantak meg a drótok között. Fehér egerek. Régi hajókon még látni ilyet néha: élő műszer, a radioaktív szivárgást jelzi. Lehajolt, hogy megsimogassa a macskát, de az kibújt a keze alól, és fejét a kamra legsötétebb, elszűkülő része felé fordítva, halkan miákolt, aztán meggörbítette a hátát, kifeszített mancsain egy betonpillér felé indult, amely mögött feketéllett valami, talán egy négyszögletes fülke. A zászlóként felmeredő macskafarok vége megrezzent, az állat tovább kúszott, s már-már eltűnt a félhomályban. Pirx kíváncsian lehajolt, és utánakémlelt. A lejtős falon félig nyitott, négyszögletes ajtócska volt; mögötte fény csillant valamin, amit Pirx karikába tekert fémcsőnek nézett. Ezt bámulta a felborzolódott szőrű macska, meg-megbillentve égnek meredő farkát.

— No mi bajod, hisz nincs ott semmi — dörmögte Pirx, és majdnem leguggolva, bekukkantott a sötét fülkébe. Odabent ült valaki. Tompa fények csillogtak előrehajló törzsén. A macska halkan nyávogva az ajtó felé óvakodott. Pirx szeme már megszokta a sötétséget, egyre tisztábban kivette a magasra felhúzott, hegyes térdeket, a tompán csillogó fém lábszárakat, és a köréjük kulcsolt, ízelt karokat. Csak a fej maradt árnyékban.

A macska szívhezszólót nyávogott.

Az egyik kar csikorogva megmozdult, kinyúlt, és vasujjai hegyével a padlót érintve, ferde hidat alkotott. A macska villámgyorsan felsuhant rajta, s elhelyezkedett az ülő alak vállán.

— Hé, te — mondta Pirx, nem tudni, a macskának-e vagy annak a teremtménynek, amely most lassan, mintha óriási ellenállást küzdene le, visszafelé emelte a karját. Pirx hangja megállította ezt a mozdulatot. A vasujjak a betonra koppantak.

— Ki az — szólalt meg egy eltorzult hang, mintha vascsövön át jönne —, itt Ter-minusz — ki az?

— Mit csinálsz itt? — kérdezte Pirx.

— Ter-minusz… itt-va-gyok… hi-deg-van… rosszul… látok — csikorogta rekedten a hang.

— A máglyára vigyázol? — kérdezte Pirx. Már nem remélte, hogy megtud valamit a robottól, amely épp olyan rozzant, mint az egész hajó, de a zöld szemek hatására valahogy nem tudta egyszerűen faképnél hagyni.

— Ter-minusz… a mág-lyára — nyekergett a robot a betonfülkében. — Én… a mág-lyára. A mág-lyára… szajkózta elégedetten.

— Állj fel! — kiáltotta Pirx, mert semmi más nem jutott eszébe. Odabent éktelen csikorgás támadt. Pirx hátrább lépett, s nézte, amint a sötétségből kinyúlik két széttárt ujjú vaskéz, kifelé fordulnak, megkapaszkodnak a fülke oldalában, s húzni kezdik a keservesen nyikorgó törzset. A fémtest meggörbült, kibújt a világosságra, és minden ízében csikorogva felállt. Vízszintes fémízületein olajcseppek buggyantak ki, sötétre festve a bádogtesten a vastag porréteget. Inkább páncélos lovagra hasonlított, mint automatára. Megállt, és lassan dülöngélt jobbra-balra.

— Itt a helyed? — kérdezte Pirx. A robot üvegszemei kétfelé bandzsítva lassan körbejártak, s ez a kacsintás teljesen agyalágyult kifejezést kölcsönzött lapos fémábrázatának.

— A cemen-tet… előkészí-tettem… két font… hat font… nyolc font… rosszul… látok… hi-deg van…

Nem a fejéből jött a hang, hanem széles mellvértje mögül.

Az összegömbölyödött macska a robot válláról nézte Pirxet.

— Betöm-tem… a… repedé-seket — recsegett tovább Terminusz. Közben apró mozdulatokat tett, mintha tenyerével lapátolna valamit, és maga elé csapkodná. Pirx jól ismerte a műveletet, amelyet a robot csökevényes mozdulatai felidéztek: így cementezik be a radioaktív szivárgást. A gépember rozsdás törzse most nagyobbat billent, a fekete macska karmai megcsikordultak a vason, de nem tudott megkapaszkodni. Dühösen fújt, és fekete csíkként leugrott a földre, röptében Pirx lábát súrolva. A robot, úgy látszik, nem vette észre. Elhallgatott, csak kezei végezték még az egyre lanyhább, csökevényes mozdulatokat, szavainak elhaló, néma visszhangjaként; aztán nem mozdult többé.

Pirx a reaktor falára pillantott, amely tele volt nedvességfoltokkal, szinte megkövesedett az öregségtől; s egymást érték rajta a cementtömések sötétebb dudorai; aztán megint Terminuszra nézett. Nagyon öreg lehet, talán még a hajónál is idősebb. Jobb válla pótalkatrésznek látszott, csípőjén és combján forrasztások nyomait viselte, körülöttük a megolvadt vas csaknem sötétkékre színeződött.