Kettészakított élet

„…Meglepett, milyen gyorsan megjegyezték szavaimat, annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt kiejteniök. A szájuk, mint egy csőr, fogak nélkül. De nagyon igyekeztek. Ezekben a napokban mintha álomban éltem volna — jó álomban. Csodálatos változásokat tapasztaltam magamban. Úgy tűnt, nincs a világon kedvesebb teremtmény a tengeri uborkánál. Már tudtam, hogy szépségesek. És meg is tudtam különböztetni egyiket a másiktól. De a sziszegésükből és mocorgásukból, őszintén szólva, semmit sem értettem. Most sem értem. Hanem én tudtam őket tanítani. Amikor csak alkalmam volt, menet közben is szavakat vetettem oda nekik, és tárgyakat vittem a ketrecükhöz, megmutattam és megneveztem azokat, ők pedig rögtön értették. Megtanulták a nevemet, és amint megláttak (persze csak akkor, ha nem volt a közelben sükebóka), tüstént sziszegni kezdtek: „Nasesda, Nasesda”. Mint a kisgyerekek. Észrevettem azt is, hogy szeretnek. Úgy vágytam arra, hogy én etessem őket, bár az ételük nagyon rossz szagú — ezt az egyet sehogy se tudtam megszokni. A sükebókák szigorú parancsot kaptak a Géptől, hogy ne engedjék szabadon a tengeri uborkákat, le ne vegyék a szemüket róluk, és a legnagyobb éberséggel bánjanak velük. Ezért nem találkozhattam velük nyíltan: tartottam tőle, majd engem is gyanúsnak találnak miattuk. Elég furcsa, hogy még mindig veszélytelennek kezelnek, ilyen hosszú idő után. Biztosan, mert egyedül vagyok. De a tengeri uborkákkal szövetkezve, már igazi erővé válhatunk. És én ezt éreztem. Aztán már ők is mondták nekem, amikor jobban megtanultak beszélni. És eljött a nap, amikor odamentem a ketrecükhöz, és ezt hallottam:

— Nagyezsda, el kell mennünk innen.

— De hová mennél innen? — feleltem én. — Azt sem tudjuk, hová repül az űrhajó. Azt sem tudni, most hol vagyunk. És egyáltalán: képesek volnánk-e irányítani az űrhajót?

Ekkor a Bal nevű tengeri uborka ezt felelte:

— Képesek vagyunk irányítani. De nem most. Hanem majd ha már többet tudunk. És ehhez terád is szükségünk van.

— De segíthetek-e én valamiben is?

Kerten is elkezdtek egyszerre sziszegni, csipogni — és meggyőztek. Én csak mosolyogtam. Nem tudtam megmondani nekik, hogy boldog vagyok. Akkor is, ha nem sikerül elszöknünk innen. Maga az is boldogít, hogy szövetségesek lettünk: én és a tengeri uborkák — micsoda szövetség! O, ha Ólja látná az anyját, öreg édesanyját, amint a világoskék folyosón halad a lezárt ajtók és ketrecek közt, és ezt dúdolja: „Sem az, égen, sem a Földön nincs előttünk gát és akadály!”„

— Mégis társakra talált! — közölte Pavlis, amikor Dag haragosan átszólt, hogy olvasson hangosan. — Értsétek meg, tízszer gyorsabban olvasom magamban.