A bíborszínű felhők bolygója [Страна багровых туч - hu]
- Автор: Стругацкий Аркадий Натанович, Стругацкий Борис Натанович
- Год: 2011
- Язык: венгерский
- Год: Robur
- Переводчик: Iván Földeák
- Жанр: Научная фантастика
Электронная книга - «A bíborszínű felhők bolygója [Страна багровых туч - hu]». Краткое содержание книги:
Beléptek a liftbe, s felmentek a negyedik emeletre, az étkezdébe.
Hatalmas, üres terem volt ez, melyet elárasztott az északi nap rózsaszín fénye. Majd minden asztal szabad volt. A reggelit vagy befejezték már, vagy még el sem kezdődött.
— Tessék, a mi helyünk — mondta Dauge.
A Hiusz legénysége két egymás mellé tolt asztalt foglalt el az ablak mellett. Már itt ült a pilóta és Jermakov. Bikov észrevette, hogy a köpcös Krutyikov szomorú képet vág. A “szovjet űrhajózás büszkesége” görnyedten ült egy pohár tej mellett, melybe száraz kenyeret tördelt, s kimondhatatlan sóvárgással sandított Szpicin tányérjára. A fekete hajú pilóta gőzölgő, zamatos bifsztekdarabot marcangolt.
Bármilyen különös, de a reggelit már az új előírás szerint tálalták. Bikov némi értetlenséggel falt be egy egész tányérra valót valamilyen illatos fűből, kikanalazott egy tányér zabpehelykását, lenyomott két szelet finom sonkát, s hozzálátott az almaléhez. Daugénak húst hoztak.
Jonanics villáját és kését felemelve érdeklődött: — Ugyan, mit mondott az orvos, Mihail Antonics?
Krutyikov elvörösödött, s orrát a pohárba dugta.
— El tudom képzelni — jelentette ki Jurkovszkij. — Bizonyára sokáig gyöngéden tapogatta Miska pocakját, s aprólékosan elmagyarázta, hogy a falánkság sohasem volt az űrhajósok erénye.
Krutyikov némán kiitta a tejet, s már nyúlt a vajas süteménnyel megrakott tál felé. Jermakov azonban halkan hümmögött egyet, s a navigátor sietve visszakapta kezét.
Reggeli után Krajuhin kijelentette, hogy megérkezett Uszmanov, az új jelzőállomások egyik tervezője.
Uszmanovot bízták meg azzal, hogy tanítsa meg a legénységet a “technikai gondolkodás eme csodás vívmányának” az összeszerelésére és használatára.
— Kap rá két hetet — mondta Krajuhjn. — Utána mindenki megkezdi a szakmája szerinti munkát.
Az első foglalkozás a szálló tornatermében zajlott le. Kék ruhás munkások némán behoztak egy vastag, hatszögletű gerendát s néhány tárgyat, melyek alakja, és anyaga a járatlan szemlélőben csak nehezen kelthetett bármilyen asszociációt közhasználatú dolgokkal. Még Bogdan Szpicin és Krutyikov szemében is értetlen kíváncsiság csillogott, s csupán Jermakov szemlélte az ismeretlen készüléket szokásos hideg-közönyös tekintetével.
Belépett Uszmanov, ez a magas, széles pofacsontú férfi, aki munkaruhát viselt, bemutatkozott, s rögtön munkához látott. Az űrhajósok komor arca fokozatosan felderült. Csak úgy zúdultak a kérdések, élénk eszmecsere kezdődött. Nemsokára bekapcsolódott az eszmecserébe Bikov is, aki, mint minden mérnök, általános vonásaiban ismerte a rációlokáció és rádió-irányítás elveit.
Egy olyan berendezésről volt szó, mely alkalmas volt irányított, s igen nagy erejű, meghatározott rezgésszámú ultrarövid hullámú impulzusok keltésére — ezek pedig képesek áttörni a vastag porfelhőkön s a légkör fokozottan ionizált terein. Az impulzusok hosszúsága nem haladja meg a tíz mikromásodpercet. A szerkezet másodpercenként száz impulzust bocsát ki.
Különleges berendezések késztetik az impulzussugárt arra, hogy spirál alakot írjon le, s néhány másodperc alatt befussa az égbolt teljes felső részét a horizonttói a zenitig, majd ismét a horizontig.
Ez a berendezés biztosítja, hogy az űrhajók tájékozódhassanak egy ismeretlen bolygó felett, melynek felszíne vizuálisan megfigyelhetetlen, s ahol a szokásos rádiólokációs eszközök az elektronikus zavarok és a magas ionizáció miatt tehetetlenek. Ezeket a jelzőberendezéseket sziklák csúcsán kell elhelyezni, nem messze a kényelmes leszállóhelyektől s más objektumoktól, amelyeket ajánlatos tájékozódási pontokként megjelölni. Adott esetben az expedíció fő feladatával összefüggésben, az első leszállóhely körül kell őket elhelyezni, az Urán Golkonda határán.
— És az energiaforrásuk? — kérdezte Jurkovszkij.
Uszmanov egy csomagot húzott elő aktatáskájából.
— Szelén-cérium rádióelemek — mondta —, kétszáz sejt egy négyzetcentiméteren. Elláthattuk volna még magukat neutron akkumulátorokkal, de úgy vélem, ez már fölösleges. Túlságosan nehézkesek. A félvezetős rádióelem jóval mozgékonyabb. A Hiusz-ra felraknak ötszáz négyzetmétert ebből a szövetből, s maguk csupán szétterítik és rögzítik az állomások körül… Ha a Golkonda környékén a talaj minden négyzetcentiméterére óránként 50–60 röntgennyi sugárzás jut, az előzetes számítások szerint ennél sokkal többre számíthatunk, akkor az elemek teljesítménye eléri a két-három ezer kilowattot.
Jelzőállomásaink számára ez bőségesen elegendő.
Bikov bizalmatlanul megtapogatta a feszes, elasztikus hártyát, melynek félig áttetsző szövetében zavaros szemek látszottak.
A jelzőállomások felállítása igen egyszerűnek bizonyult.
— Semmi szükség, hogy szétszedjék a szerkezet legfontosabb aggregátjait — mondta Uszmanov. — Ez nem is kívánatos, Anatolij Boriszovics. (Jermakov biccentett.) Amint látja, gyárilag lepecsételték őket. Működésükért laboratóriumunk felel. A többi viszont egyszerű. Elvtársak, jöjjenek közelebb és segítsenek… Igen, így, köszönöm.
Minden egységet gyűrűként egy hatélű rúdra fűztek, mint a gyerekek piramisjátékát. Az egyes részek néhány retesszel s a hornyokban csúszó csapokkal kapcsolódtak egymáshoz. Bikov magában megjegyezte, hogy az egész szerkezetben nem volt egyetlen csavar sem, legalábbis kívülről nem látszott.
— Most a hüvelybe helyezzék bele a rádióelem vezetékét.
A jelzőállomás ebben az állapotában felügyelet nélkül évtizedekig képes működni.
— Remek jelzöállomás, egyszerű — mondta Krutyikov, s közben az állomás hálósan kidagadó, óriási, szitakötő szemére emlékeztető csúcsát simogatta. — Hány kiló?
— Mindössze száznyolcvan.
— Nem rossz — erősítette meg Jurkovszkij. — Egy szó mint száz, a legbonyolultabb az állomás felállítása.
A felállításra három módszert jelöltek ki. Szilárd, sziklás felszínen igénybe vehették a rúd alján levő óriási tapadókorongot. Kevésbé szilárd kőzetben lyukat kellett fúrniuk, amibe beleengedték a rudat. Majd a furatot kitöltötték plasztikus anyaggal. S végül, ha a talaj futóhomok, magas rezgésszámú áram segítségével hatlábú monolitoszlopot égetnek bele, mely tíz méter mélyre hatol. S a rudat ebbe az oszlopba olvasztják be.
A jelzőállomások szerelését és felállítását még aznap a városon túl próbálták ki. Bikov lelkesülten nézte, ahogy a Jurkovszkij avatott keze a vibrofúróval pillanatok alatt mély lyukat vésett egy moha fedte gránitsziklába. Uszmanov kijelentette, hogy a furat remek — egyenes és ideálisan függőleges. Beleállították a rudat, s egy manométeres ballonból undorító szagú folyadékkal öntötték ki. A folyadék egy szempillantás alatt megkeményedett.
— Na, lássuk! — javasolta Uszmanov.
Bikov és Szpicin egymásra pillantottak, majd megragadták a rudat.
Csatlakozott hozzájuk Dauge, majd Krutyikov is, de a rudat sem kirántaniuk, sem meghajítaniuk nem sikerült.
— Hát tessék! — jelentette ki büszkén Uszmanov. — Most pedig lássunk a szereléshez.
A Nap ismét ott lebegett a startállványok felett, amikor a Hiusz legénysége visszatért a szállóba.
— A legközelebbi napokban — jelentette be Jermakov — a legénység minden tagja ugyanolyan mesterien el kell, hogy sajátítsa a vibrofúró használatát, mint geológusaink, s bekötött szemmel is szét kell szedniük s össze kell rakniuk a jelzőállomást. Ehhez tüstént hozzá is fogunk.